Fügedi Márta: Reprezentáns népcsoportok a 19-20. század fordulójának népművészet-képében (Miskolc, 2001)

VI. EGY NÉPCSOPORT REPREZENTATÍV SZEREPBEN -A MATYÓ PÉLDA - a) A reprezentatív népkép elemei - 6. „Felette szorgalmas és hasznos mezei munkás"

A summásmunka tehát a két világháború közötti évtizedekben a megélhetés egyik alapjává válik, s a bérmunkában végzett varrással, mint téli pénzkereseti lehetőséggel kiegészülve a matyók egész generációjának alkotja gazdasági „stratégiáját", migráció, mobilitás és hagyományőrzés sajátos egységét, matyó keretek között. A summáscsoportok a munkaképes korú lakosságnak abból a rétegéből tevődtek össze, akik a családtól való több hónapos elszakadást meg tudták oldani. így mindenekelőtt a még nem házas legények és az eladólányok, valamint a középgeneráció alkotta a summásbandákat. Ezek a korcsoportok a helyi társadalomban is a középpontban álltak, az „élet delelőjén" tartottak, megjelenésük, viseletük is ezekben az életszakaszokban a legkifejezőbb, leglátványosabb. Hagyományosan ezek a korcsoportok alakították a helyi divatot, a viselkedési normákat. Identitástudatukban sajátosan asszimilálódott a matyó stílus, a helyi hagyományokhoz való ragaszkodás és az idegen környezetben szerzett, a világlátás kínálta új ismeretek, tapasztalatok. A néprajzi kutatás vizsgálta már, hogyan valósították meg a matyók a summásmunka szervezeti keretei között a sajátos matyó életforma summás változatát, tanulmányok mutatják be a barakkban való elhelyezkedés rendjét, annak berendezését, a summásbanda közösségi hierarchiáját stb.

306 A matyó viseletnek is kialakult egy summás változata, amelyben az otthoni matyó viselet normáihoz ragaszkodás igénye, valamint a megváltozott körülmények és a praktikum ötvöződik. A differenciált matyó társadalomban azután a summásréteg gazdasági leszakadásával és a divat felgyorsult változásával párhuzamosan egyre inkább csak utánozni tudta a helyi divatot diktáló gazdaréteg öltözködését. A summáslányok és -legények szegényebb eszközökkel, olcsóbb megoldásokkal és kevesebb ruhadarabbal is csak nagy erőfeszítéssel tudták megközelíteni és megvalósítani a matyó viseletideált. Amikor pedig fél évre, sőt nyolc hónapra a gazdasági munkák idejére távoli uradalmakba utaztak, akkor még ezt az ünneplőt is otthon hagyták, s a „matyós öltözet" egy egyszerűbb, olcsóbb, mintegy jelzésszerű változata jelentette a summás hónapok ruhatárát. A summás ruhadarabok összeállításánál fő szempont a praktikum volt, a ládában elférő kevés ruhának kellett kiszolgálnia a több hónapos távollétet. Egy öltözet vasárnapra szólt, hiszen vasárnaponként a távolban is felkeresték a legközelebbi templomot. A vasárnapi öltözet őrizte és közelítette meg leginkább az otthoni ünnepi viseletet. Ekkor vették fel az egyszerűbb díszű klott surcot, amelyet csak pántlika, rojt, esetleg kevés hímzés díszített. A szoknya alá vasárnapra felöltötték a fodrost, a dús fodrú gyolcs alsószoknyát, amely a matyó szoknya jellegzetes harangformáját adja. A templomba viselték a legszínesebb lityát. Az asszonyok a jellegzetes kúp alakú matyó tokot a summásságon elhagyták, csak kontyba tekerték a hajukat és lekötötték. A menyecskék purgament vagy selyem fejkendőt kötöttek, a lányok esetleg betekergették a hajfonatukat pántlikával. A köznapi ruhák, a munkára viselt öltözetek elsődleges követelménye az volt, hogy könnyű anyagból, mosható legyen, gyorsan száradjon, s viselése ne akadályozza a munkát. A jellegzetes hímzett matyó sure summás változata, a gépelt sure a visszaemlékezések szerint az első világháború után jelent meg. A géppel kivarrott surcot Gari Takács Panni parasztvarrónő kezdte el csinálni. Amikor a testvére summásnak ment, a kék klott surcára fehér cérnával keskeny mintát gépelt. Ez aztán tetszett a többieknek is, és divatba jött. Fekete klottra sárgával, kékre és libertin selyemre pedig fehérrel varrtak, „nyargaltak" mintacsíkokat.'

07 Vő. Sándor I., 1956.; Zupkó B., 1966.; VidaG., 1992. Vö. Györffy I., 1956. 107.