Veres László - Viga Gyula szerk.: A Herman Ottó Múzeum műkincsei (Miskolc, 1999)

A HERMAN OTTÓ MÚZEUM 1899-1999

József a még megmaradt természettudományi gyűjteményt átadta a Természettudományi Múzeumnak, ami azt jelentette, hogy a Herman Ottó Múzeumban hosszú időre megszűnt az ilyen irányú tevékenység. A Herman Ottó Múzeum Komáromy József irányítása alatt 1953-1968 között a gyűjteni énygyarapítás és a tudományos feldolgozás terén három területen ért el komoly sikereket, még akkor is, ha ezek nem épültek hosszú távú tudományos koncepcióra. Létezett ugyan kötelező kutatási program a néprajzi és a történeti gyűjtésre és feldolgozásra vonatkozóan, de ezeket nem tekintették szakmai munkájuk során elsődleges fontosságúnak a muzeológusok. 1954 és 1963 között majd minden munkatervben megfogalmazták, hogy a történészek és a néprajzosok feladata „a múlt rendszerek kizsákmányoló jellegét dokumentáló adatok gyűjtése", „a 3 és 5 éves terv eredményei"-nek, a „summások kizsákmányoltságá"-nak dokumentálása, a „Tanácsköztársaság népköltészetéinek és a „kollektivizálás folklórja"-nak megörökítése. Ezeket az irányelveket sem a múzeumigazgató, sem pedig a muzeológusok nem vették komolyan. E témákra vonatkozó adatgyűjtés és feldolgozás csak a látszat kedvéért folyt. Megay Géza inkább tekintette magát a várostörténet kutatójának. Létrehozta a miskolci vasművesség gyűjteményét, a hulladékgyűjtő helyekről jelentős régi fegyveranyagot szállított a múzeumba. Nagy energiát fordított a bükki 18-19- századi üveghuták emlékanyagának feltárására. Tudományos feldolgozásai is az előbbi témakörökre épültek elsősorban. Lajos Árpád etnográfus, majd néhány évvel később a múzeum új néprajzosa, Bodgál Ferenc a „központi előírások kötelező teljesítése" mellett olyan helységekben folytatott anyaggyűjtést, ahonnét korábban nem kerültek be tárgyak, vagy csak egészen jelentéktelen mennyiségben. Sikerült egyes helységekből (Borsodszirák, Uppony, Tiszalúc, Kisgyőr, Bogács stb.) nagyobb mennyiségű tárgyat megszerezniük, és megkísérelték egy-egy téma lehetőség szerinti teljes felgyűjtését. így pásztorfelszerelések és viseletek kerültek be Miskolcról, egy kalaposműhely Járdánházáról, cigánykovács-műhely és -munkák Borsodszirákról, Göncruszkáról és Sajókazáról, szűcsszerszámok és -munkák Gelejről, népviseletek Matyóföldről, Dél-Borsodból és a Bódva-völgyéből. Az etnográfusok gyakran felkeresték a Bükk hegység völgyekben meghúzódó falvait, ahonnét a fafaragás díszes tárgyait, a szénégetés és az erdei munka eszközanyagát szállították be. A szövés-fonás és a népi kőművesség legfontosabb gyűjtőterülete a Sajó-völgye volt. A tárgyi anyaggyűjtés lehetőségei korlátlanok voltak a muzeológusok megítélése szerint. Azonban a szűkös anyagi lehetőségek miatt csak 10-12 gyűjtőnapra volt lehetőségük. A tárgyakért alig fizethettek, és a tárgyak elhelyezése is gondot jelentett a múzeum kis raktárterülete miatt. Az