Berecz József: Borsod megye és Miskolc múzeumügye a helyi sajtó tükrében (Miskolc, 1999)

A múzeum a november elején megjelent lapokban arról tájékoztat, hogy a késő őszi és kora tavaszi hónapokban zárva van, „mivel a termeket fűteni nem lehet". Múzeumi vonatkozású közlemény azért még olvasható az év végén is. A Reggeli Hírlap november 27-én hírfejben emlékezik meg arról, hogy az Országos Magyar Régészeti Társulat tiszteletbeli tagjává választotta Gálffy Ignácot, a miskolci múzeumi bizottság elnökét, „aki kezdettől fogva a legnagyobb megértéssel s lelkesedéssel támogatta a magyarországi jégkori ősember emlékeinek felkutatását célzó és eredményező ásatásokat, ...ki maga is végzett a megyében nagyon jelentős eredményű kutatásokat, főképpen a bükkvidéki barlangok, s az Avas leletei felkutatásának munkálatait tűzte ki a legfontosabb feladatnak, minek eredménye lett aztán az a tény, hogy a jégkori ember kultúrájának megismeréséhez a Miskolc környéki leletek adták a legtöbb adatot, ilyenformán az ásatások nemcsak hazai, de európai szempontból is igen nagy jelentőségűek." A lap december 1-i, vasárnapi számában hosszabb fejtegetést közöl „Régiséggyűjtők" címmel. Ebben olvasható: „Miskolcon a városi múzeum van hivatva a miskolci és borsod megyei vonatkozású régiségek gyűjtésére, ásatások rendezésére, a leletek, ereklyék megőrzésére, azoknak tudományos feldolgozására. Az intézet csak 30 éves, s mindamellett főleg a jelenlegi kitűnő archeológus Leszih Andor vezetése mellett rohamosan fejlődött, s a múzeumépület termei máris szűknek bizonyultak a sok ezer régiség befogadására, úgyhogy kívánatos volna egy múzeumpalota építése, mihelyt a pénzügyi viszonyok engedik ..." A karácsonyi ünnepi számban pedig maga Leszih Andor ír példás irodalmi színvonalú tudományos esszét, „A véletlen szerepe a régészetben" címmel. Ennek legjellemzőbb részleteit idézzük: „Ha valahol ásatás történik és az eredménnyel jár, az érdeklődő első kérdése: „de hogy tetszettek arra rájönni, hogy éppen itt kell keresni ezeket a régiségeket?" ...Vidéki ásatásoknál a falu népe, egészen közvetlen érintkezésben lévén a földdel, bölcsen tudja, hogy a múzeumi urak csak ott keresgélnek, ahol az eke, vagy az ásó emberemlékezet óta cserépdarabokat, vagy néha egy-egy kő, bronz és vasszerszámot vet ki a földből, amit valaha igen régen használhattak az emberek (nálunk vagy a „tatárok", vagy a „husziták"). - Akad ember, amelyik azonnal szét is töri, különösen az edényfélét, nincsen-e benne arany, ami sohase jönne jobbkor, mint éppen most, de legtöbbje felveszi, hazaviszi, aminek aztán híre megy és a falut járó régész már bent a községben rövidesen meg is tudhatja, hogy hol kell neki kutatni őstelepek után. Haaztán kimegy a határba, a szántást figyelve, a földeken maguk a cserepek stb. mutatják meg a kívánt helyeket. Mert a régészeti leletek vagy lakóhelyek romjaiból, továbbá temetőkből, sírokból kerülnek elő, vagy elrejtett s földben felejtett értékekből, kincsekből állnak. ...Nagyképűsködés jelek, illetve biztos nyomok nélkül olyasmit biztosan állítani, hogy hol lehetnek a telepek és a leletek. A véletlen természetesen sok csodálatraméltó dolgot teremt, de ez már olyan mint a szerencsejáték ... A feltárt őskori települőhelyek nagy többsége régen össze volt dúlva, ott tehát valami rendszerre következtetni, valamit előre megjósolni nem lehet. Nem is az a fontos, hogy az ember előre eltalálja, hogy most mit fog találni, nem bűvészkedés ez, az a fontos, hogy a leletek tálalási körülményeit jól és úgy figyelje meg a kutató, hogy abból, rétegek szerint, a kort, az elhelyezés szerint pedig a tárgyak használatának rendjét és módját meg lehessen állapítani. A rendszeres ásatás éppen ezért szolgálja a tudományt, ellentétben a gyűjtő turkálásával, aki csak a tárgyak felszínre hozásával törődik, azzal nem, mit lehet a