Berecz József: Borsod megye és Miskolc múzeumügye a helyi sajtó tükrében (Miskolc, 1999)

ne menjenek messze! fogunk közelebb mutatni. A vén Avas - oldalában barlang minden pince... S mindegyikben vígasság van, hogyha fénylik Vince. Ennél különb barlangokat másutt úgysem látnak... Jöjjenek el az Avasra egy estére nótás kedvű barlangi barátnak!" A vándorkongresszus miskolci eseményeihez tartozik még, hogy a német barlangkutatók szervezete, a Hauptverband fúr Deutsche Höhlenforscher nevében Mühlhoffer ezüst emlékplakettel tüntette ki Gálffy Ignácot, a múzeumi bizottság elnökét, „azokért az elévülhetetlen tudományos érdemekért, melyeket a Bükk-vidéki barlangok öskultúrájának két évtizedes felkutatása terén szerzett". A külföldi tudósok elutazása alkalmából Wittich Andor, a miskolci Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára német nyelvű köszöntővel búcsúztatta a vendégeket. Köszöntőjének néhány gondolata, magyar fordításban: „...a kongresszusi fényes eredmények felemelő, bíztató hatással vannak ránk... A tudományos és gazdasági előnyök kézenfekvők. És megannyi jelentős eszme van hivatva kis Magyarország legmagasabb hegyvidékének idegenforgalmát fellendíteni..." A kedvezőbb helyzetbe került múzeumról maga a legilletékesebb, Leszih Andor titkár ír ismertetőt a Miskolczi Szemle 1927. októberi számában. Már a bevezetője érdemi jellemzés: „Mint minden vidéki múzeumnak, a miénknek is át kellett élni a fejlődés törvényszerű fokozatait: az első lelkesedés korát, majd a mindent gyűjteni akaró, s a múlt mulasztását pótolni kívánó időszakot, azt az időt is, amikor az óriási feladatokkal szemben szinte reményvesztetten kellett éreznie magatehetetlenségét. Aztán végre elérkezett oda - egy minden fejlődést meggátló háborús évtized után - hogy a különböző gyűjtési és kutatási területeket, a legjellemzőbb és legfontosabb teendőket megismerve, az adott anyagi és személyi erőkkel, gyűjtő- és szakmunkatársak támogató készségével számolva és fenntartóitól segélyt nyerve, tudományos szempontból értékes munkát végezhet. Olyant, amelynek eredménye nemcsak a múzeumi szekrények polcain, hanem a tudományos irodalomban is tényező. Csak éppen kettőre mutatunk rá hirtelenében: a magyarországi jégkorszakbeli ősember kérdésének végérvényes tisztázására, s a mezőkövesdi pusztuló népművészet megmentésére. Mert a környékbeli őskori leletek ezreinek megmentése, a város középkori és újkori klenódiumainak, a városfejlődés dokumentumainak, egyházi, ipari, művészeti, hadtörténeti, irodalmi emlékeinek, természetrajzi sajátosságainak stb. összegyűjtése... a város kultúrája s a kutatók, idegen látogatók szempontjából már egymagában becses érték, de a fentebb említett két munka országos, sőt európai viszonylatban is nagy teljesítmény volt, s méltán szolgálhat büszkeségünkre." A továbbiakban megjegyzi: „Sajnos, idáig raktárszerűen volt minden összezsúfolva és hosszú éveknek kellett eltelni, míg a homályos eldugott kultúranyagot végre napfényre hozhattuk. A látogató közönség most már rendszeres képet kap a múzeumban az elmúlt korok kultúrhistóriájáról, s e képekből sok minden becses tanulságot levonhat az általános érdeklődésen túl. A múzeum vezetősége úgy igyekezett a múzeumot berendezni, hogy a