Berecz József: Borsod megye és Miskolc múzeumügye a helyi sajtó tükrében (Miskolc, 1999)

„Minden emléket, minden tárgyat hálás köszönettel fogad a múzeum s gondoskodni fog rövid időn, hogy azok illő keretben művelődésünk forrásává váljanak. Elfogad minden tárgyat s emléket akár Leszih Andor múzeumőr, akár a Polgári Egyesület helyiségében felállított múzeumi könyvtár megbízásából az ottani kirendeltség..." A múzeum és a Közművelődési Egyesület különválasztása hosszúra nyúlt procedúrájának adminisztratív lezárása is csak 1918. harmadik negyedében következik el. Sajtóközlemény számol be a Közművelődési és Múzeum Egyesület július 17-én tartott, utolsó együttes választmányi üléséről: „A választmány kimondja, hogy a szétválást, amely 1912 óta húzódik, elodázhatatlannak tartja s az alapszabály-tervezetet tagjainak... észrevételeik megtétele céljából megküldi, hogy a szeptemberben megtartandó közgyűlésen a kettéválást véglegesen rendezni lehessen." A vesztett háborút követő súlyos megpróbáltatások - két forradalom, Miskolc cseh, majd román megszállása - időszakában már az a puszta tény elismerésre méltó, hogy a múzeumnak sikerült megőriznie működési kontinuitását. E korszakot leghitelesebben Leszih Andor jellemzi, a Miskolczi Naplóban 1920. március 16-án megjelent, „Amit Johnson Wallace a múzeumban látott" című írásában: „Mikor a múlt hetekben Johnson Wallace, az amerikai misszió tagja, Miskolcon járt, belátogatott a múzeumba is. Ha az ember figyelemmel kíséri az újságokban a külföldi megbízottak látogatásairól szóló híradásokat, majdnem mindegyiknél ott találjuk azt a megjegyzést is, hogy az illető ezt vagy azt a ...múzeumot nézte meg. A nyugati emberek kultúrszeretete, de egyúttal praktikussága is ez, mert a múzeum az, ahol egy országnak, vagy vidéken egy városnak a múltja, kulturális fejlettsége, klasszikus példákban, gyűjtemény csoportokba tömörítve élénkbe tárul s ...aránylag igen rövid idő alatt megismerhetjük annak minden jellemző sajátosságát. Sajnos, minálunk egy teljesen beraktározott és át sem tekinthető múzeumra talált Johnson Wallace, és bizony e tekintetben nem igen a jó hírünket fogja magával vinni." Majd így folytatja eszmefuttatását: „A múzeum nem az idegenekért van, ezt az igazságot valljuk jóformán mindenütt, kik a múzeumok ügyeit ellátjuk, hanem legelső sorban a város és megye közönségéért, mindazokért, akik itt élnek, s akiknek bármikor rendelkezésére kell hogy álljanak a gyűjtemények, a könyvtár s azok a kultúrkincsek, melyek a múzeumban vannak. De azért ügyelnünk kell arra, hogy az idegenek, különösen a külföldiek előnyös benyomásokat nyerjenek rólunk. Ügyelnünk kell éppen most, mikor minden törekvésünk az, hogy lehetőleg minél több embert nyerjünk meg Magyarország barátjának. Johnson Wallace azt látta a mi múzeumunkban, hogy megszakítatlan ezeréves múltunk minden emléke a magyar faj kulturális fejlettségéről, életképességéről beszél. Népünk ügyességét, szorgalmát, és művészi érzékét meglepődve látta néprajzi gyűjteményünkben, s különösen lekötötte figyelmét a múzeum régi hímzéseinek gazdag gyűjteménye... Az amerikai arányokhoz szokott ember bizonyára nem talált semmi különösen világraszóló nagy dolgot egy ilyen kisebb vidéki múzeumban, éppen ilyen szomorú helyiségviszonyok között különösen nem, de a célunkat elértük: egy külföldi embert talán sikerült megnyernünk. Igyekeztünk ezt a hatást fokozni azzal, hogy amerikai vonatkozású dolgokat is mutattunk neki gazdag éremgyűjteményünkből, és pedig Kossuth Lajosnak 1852-ben Amerikában kiadott 1,5, 10, 50 és 100 dolláros igen szép bankjegyeit, miket Kossuth a magyar ügy felsegítésére amerikai körútján kibocsátott, s a melyek tényleg közforgalomban is voltak. Kossuth acélmetszetü képe, s az 50 és 100 dollárosokon aláírása látható.