Berecz József: Borsod megye és Miskolc múzeumügye a helyi sajtó tükrében (Miskolc, 1999)
Egy igen ritka emlékérem van még gyűjteményünkben, melynek feliratát figyelemmel elolvasta. Ezt az amerikások verették Kossuth tiszteletére 1852-ben, szintén az ő ott idözése alkalmából. Arcképe, s a következő, dr. Funk Sándor fordításában így hangzó (angol nyelvű) felirat van rajta: „Kossuth Lajos Magyarország Washingtona. íme az örök igazság nevében és mindannak nevében, ami szent és drága, amióta az emberiség története fel van jegyezve, sohasem volt igazságosabb ügy, mint Magyarország ügye!" Letörülhetetlen, ércbe vert szavak ezek... És ha Johnson Wallace az éremről eltekintve, igazságos szemmel és jó lélekkel néz végig szegény, szerencsétlen hazánkon, azt hiszem mindenütt csak e szavakat láthatja..." Ugyancsak Leszih Andor írt kitüntetett figyelemre érdemes cikket „Műtárgyaink értékéről", a Napló április 4-i számában: „A sokszor nagy bölcsességgel kieszelt elméleti feltevéseket a valóság hányszor cáfolja meg... Pár év előtt, mikor a gyűjtési láz talán a tetőfokán állott, azt hittük, hogy a háború után a nagy nyomorúság a gyűjtők jó részét, s a régi műtárgyakat még kegyelettel őrző családokat arra fogja kényszeríteni, hogy régiségeiktől megváljanak, s a nagy utánjárással összegyűjtött holmikat ruhára, élelemre cseréljék fel, minek következtében azok értékének - úgy véltük - lényegesen esni kellett volna. Lehet, hogy ez az idő még ezután fog elkövetkezni, de idáig alig van nyoma annak, hogy a közönség, vagy éppen a gyűjtök tömegesen adnának el műtárgyakat. Sőt azt halljuk, napról napra, hogy a régiségek értéke is folyamatosan emelkedik. Ma ott vagyunk, hogy komolyan és becsülettel nem is tudhatjuk egy tárgy értékét megállapítani... Mert értsük meg, itt nem szükségleti, nélkülözhetetlen cikkről van szó, de nagyon is luxuscikkekről, melyekről emberi számítással nagyon is fel lehetett tenni, hogy megszorult tulajdonosuk ezektől válik meg leghamarabb. Úgy látszik azonban, hogy azok, akik eladnák, azok már régen el is adták, s azok pedig, akiknél van a régiségek az a nagy tömege, melyet a gyűjtési láz évek óta piacra kergetett, még nem szorultak meg. Legrosszabbul a komoly gyűjtők, s a múzeumok járnak, nem tudnak lépést tartani az eszeveszett áremelkedésekkel... Idehaza most a műtárgyak tömege is egy mód arra, hogy egyesek, azok ti., akik a láncot sorban kézben tartják, ezen is meggazdagodjanak. Az ő értékbecslésük ma az irányadó, ez után igazodik minden. Csak arra kell ügyelnünk, hogy az idegen valuták nagy vásárlóképessége ki ne fossza az országot régi műtárgyaiból és kincseiből is...." Június 29-én részletesen beszámol a Napló arról az előadásról, amelyet a múzeumunk felkérésére Lambrecht Kálmán tartott Herman Ottóról. A tudós életrajzírója ez alkalommal „Hermán Ottó életéből azokat a részeket tárta elénk, melyek miskolci vonatkozásúak... Herman Ottó itt nőtt fel, s a lillafüredi Peleháza volt az a hely, hová ö évenként hűségesen mindig hazatért pihenni... Bemutatta Herman Ottót, a politikust is, kit Miskolc egy időben megválasztott képviselőnek. Vázolta tudományos működését és itt kitért a miskolci őskori leletekre is, melyekre Herman Ottó hívta fel a tudományos világ figyelmét, s amelyek az azóta széles körben megindult munkának voltak a legelső alapjai." Az őszi és téli időszakban újraéled a múzeum baráti körének tevékenysége. Rendszeressé válnak - tágasabb közösségi helyiség híján - a titkári szobában rendezett vasárnap délelőtti összejövetelek, ezeken a találkozókon előadások is elhangzanak. Például Leszih Andor a múzeum képgyűjteményét mutatja be, Bartus Ödön festőművész a műpártolás lélektanáról elmélkedik. Mindezt a korabeli sajtóközleményekből tudhatjuk. Miként azt is, hogy - ha csak az 1920-as év utolsó hónapjának vasárnapjain, s az újesztendő első vasárnapján - a nagyközönség előtt is megnyílik a múzeum.
