Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

NÉPI KERÁMIA Vida Gabriella

bokályok, kiskorsók készültek álló csokrokkal az oldalukon élénksárga és erősfehér virágokkal, vagy - s talán ez habán hatás - fehér alapú edényre vitték fel ugyanazokat a virágokat egyszín kékben (Szalay Emőke-Ujváry Zoltán 1982.). A kitűnő gömöri fazekasok a vásározó útjaikon szállást adó gazdáknak, illetve saját szűkebb körük számára különleges edényeket is készítettek. Több emberfejes korsót, cserépcsillárt ismerünk, egyedülálló az ún. hérészes edény, lakodalmi korsó. A hérész a lakodalmas éjszaka egy szakasza, amikor a menyasszony násznépe a vőlegényes házhoz vonul, s egy kis ideig együtt mulatnak. A fent említett korsóban a menyasszony egy rokona pálinkát vitt, s körbekínálta belőle a vőlegény rokonságát. Ezek csalikorsók is egyben, melyeknek a tetején nászágy, férfi- és női alak látható, illetve mellettük megjelenik az edényen a gyermek figurája is (Kresz Mária 1971.). Hogy az említett edények közül mikor terjedtek el az egyes típusok, azt a meglehetősen nehezen datálható régészeti leletek alapján elég nehéz megmondani. A fazekak a korai középkortól, az italtartók különböző formái, mint a kancsófélék, korsófélék, poharak, bögrék a 14. századtól mutathatóak ki. Az azonban bizonyos, hogy amikortól megjelentek az ásatási leletek között a tálas edények, akkortól kimutatható a máz díszítő funkciója is. Legkorábban egyszínű, vékony sárga, zöld vagy barnás mázzal vonták be a belsejüket, és akasztófül is volt rajtuk. Ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy eleve dísztálaknak szánták őket, hiszen a falra akasztás volt egyben a tárolás módja is. A 16. században elpusztult falvaink, mezővárosaink helyén végzett régészeti feltárások során több mázas tálas edény került elő, ezek egy- vagy kétszínűek, előfordul köztük karcolt, bepecsételt díszű is, de írókázott technikájú még nem. A település- és várásatásainkon gazdagon felszínre jutó, a felvidéki városok céhes termékeihez képest provinciális színvonalú, de kiérlelt reneszánsz omamentikájú csempék készítői helybeli mesterek voltak, azonban a régiónkban később a boglyakemence került a nép használatába, ezért a csempekészítésre nem terjed ki a figyelmünk. A 16-17. század fordulójára tehető a színtelen ólommáz alatt valamilyen alapszínre írókával felvitt motívumokkal díszített edények megjelenése. Az alapszín legtöbbször sárgás-