Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

NÉPI KERÁMIA Vida Gabriella

peremen mázazott fazekakat legfeljebb a nyakon díszítették, egy-egy ujjbenyomásos abronccsal, barna festékes „zsinórozással". A főzés technikája (a parazsat az edény köré tornyozták) feleslegessé tette a fal külső oldalának cifrázását. Az agyag rendkívül jó minőségét bizonyítja, hogy hatalmas méretű edényeket lehetett belőlük készíteni. Az 1628-as rimaszombati céhszabályzat előírta: „Remekben egy pár kirendelt mesterember előtt maga tartozik egy vékás Fazekat, egy húsz ittzés bütykös korsót és egy negyedrészes tálat tsinálni." Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy a fazék 25 literes volt, a butykoskorsóban 16 liter bort tárolhattak, a tálba pedig 12 liter folyadék fért. Díszítés szempontjából nem nagyon különbözik a kisméretű, akár a félliteres, vagy a hatalmas, lakodalmas fazék. A néhány darab ránk maradt csigafőző fazék, sok esetben éppen remekbe készült vizsgamunka volt. Ugyanilyen zsinórozás ékesíti a gömöri szűk szájú vászonkorsókat és vászonkancsókat is, melyek szintén évszázadokon át készültek ugyanazzal a formával és dísszel. A tót fazék fogalom voltát az is bizonyítja, hogy Mezőkövesden pl. a hasas kisgyereket „rimaszombati edénynek" nevezték, a kövér emberre pedig az mondták: „nagy illetlen tót fazék". Készítettek még háromlábú lábast, serpenyőt, kacsasütőt, hurkasütő tepsit. Ezeket is csak belül mázazták, sárga, zöld és mangánbarna mázat folyattak négyes sugárban a belsejük felé. Ez szintén középkori eredetre utal: hódoltság kori török eredetű mesterek öröksége ez a díszítés. Mázas és díszített korsókat, szilkéket és tálakat inkább a keleti csoport fazekasfalvaiban készítettek, az ilyen edények piackörzete viszont jóval kisebb volt a főzőedényekénél: egy-egy ajándékba adott, kivételesen szép darabon kívül Borsod megye déli határánál messzebb nem szállították az ilyen árukat. Döntően sötétbarna vagy sárgásfehér alapszínre növényi ornamentika került, melyet a barna, a vörös, a fehér és zöld árnyalataival, ritkábban sárgával és kékkel festettek. A szárakat, kacsokat vagy karcolták az edény falába, vagy szaruból készített gurgulyával vitték fel az edény felületére. A kerek, meglehetősen nagy szirmú, oldalnézetű virágokat, s általában a nagy felületű motívumot ecsettel festették. A 19. század végétől terjedt el a szárak,