Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYE MAGYARORSZÁG NÉPRAJZI TÉRKÉPÉN Viga Gyula

rendjében. Ilyen módon a térség gazdasági újraszervezését, a lassú polgárosodás megindulását, s a 18. század összetett etnikai és migrációs folyamatainak időszakát is úgy kell értelmeznünk, mint a korábbi korszakok örökségét, azok újrafogalmazását az új gazdasági-társadalmi feltételek között. A 18. század első harmadának végétől különböző csoportok migrációja párhuzamosan zajlik a mezőgazdálkodó térszínek jobbágy-paraszti népességének újjászerveződésével, más vonatkozásban annak kulturális integrációjával, s ezek a népcsoportok is egy új típusú társadalmi-területi munkamegosztásban kapnak helyet. Az etnikai arculat kialakulásában szerepe volt a vallásoknak is, ilyen módon a telepes csoportok műveltségének szükségképpen volt bizonyos integráló eleme. A török alól felszabadult területeken a mezőgazdálkodásra alkalmas sík vidék települései jelentik a migrációk elsődleges célját. A török alatt elnéptelenedett borsodi, abaúji, zempléni falvakba a földesurak már a 17. század végén jobbágyokat toboroznak. Bár a Tisza mente falvaiba Szabolcs megyéből is érkeznek jobbágyok, s a palóc vidék is ad telepeseket a dél-borsodi falvakba, a bevándorlók legnagyobb része a felföldi megyék szlovákok lakta területeiről származik, s igen sok család érkezik a ruszin területekről is - elsősorban a munkácsi görög katolikus püspökség birtokaira. A szlovák, ruszin, olykor lengyel és más etnikumhoz tartozó jobbágyok gyakran együtt is megtelepedtek, de vándorlásuk sokszor kíséri a magyar jobbágyokét. Borsod, Abaúj, Zemplén, Gömör, Torna, Kishont vármegyék jobbágy-paraszt népessége a 18-19. században jelentős idegen ajkú csoportokat integrál. Az említett etnikumok különállásukat a parasztfalvakban és a mezővárosokban legtovább vallásukban őrizték meg, ám a 19-20. század folyamán az egyes felekezetek is különféle etnikumhoz tartozó csoportokat integráltak. A népesség török utáni átrendeződésének nagyon fontos következménye az, hogy a korábban protestáns többségű tiszáninneni terület a 18. század folyamán katolikus többségűvé válik: a domináns római katolikusságot a népes görög katolikusság követi lélekszámban: a 19. század derekán a kettő együtt a népességnek közel 3/4 részét alkotta. A maradék 1/4 részen osztozott a jobbágyfelszabadítás időszakában a reformátusság és az evangélikusság, az abszolút kisebb-