Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

BÚTOROK Szabadfalvi József

BÚTOROK A magyar parasztházban a 18. század végéig, a 19. század elejéig meglehetősen kevés bútor állt, azoknak is döntő többsége háziipar-szerűen készült. A 19. századtól a házi bútorzat egy részét specialisták vagy mesteremberek készítették annak ellenére, hogy általában mindenütt, még inkább az erdős területeken a fa megmunkálásához, szerszámok készítéséhez szinte minden férfiember értett. A specialisták, a mesteremberek szerepe az idők folyamán csak fokozódott. A nagyobb fatárgyak és bútorok készítésének két nagy történeti-technológiai eljárása alakult ki, az ácsmesterség, illetőleg az asztalosság. Az ácsmesterséget - napjainkban „stabil fa-, illetve gerendaszerkezetek készítő kisiparnak" ismerik. Az ácsok nemcsak nagyobb gerendaszerkezeteket, hanem bizonyos bútordarabokat is készítettek. A legegyszerűbb bútorok még századunkban is ácstechnikával készültek. A két technológiailag is elkülönülő mesterség más fafajiakat használ fel. Az ácsok minden esetben keményfát használtak, nem ismerték a deszkák felfűrésze lését, azt mindig hasítással és faragással maguk alakították ki. Nem volt ismeretes a deszkák előre elkészítése, pl. a gyalulás sem. Legfőbb szerszámuk a balta, az ék és a faragóbárd (ácsbárd) volt. Az asztalosbútorok falusi elterjedéséig, a 19. század elejéig, közepéig minden házi bútordarab, szék, lóca, asztal, ágy is ezzel az eljárással készült, nemcsak a ruhanemű tárolására használt ládák. Észak-Magyarország bútorkultúrája azt is igazolja, hogy egyes ácsolt bútorok hosszasan fennmaradtak az újabb és díszesebb darabok mellett is. Az asztalosmesterség hazánkban a 15. századtól terjedt el, céhes szervezetre is ez idő tájt jutottak. Az asztalosok előzőleg felfűrészelt, szárított és gyalult, elsősorban fenyőfa-deszkából, ún. asztalostechnikával „oldható és szilárd szerkezeti kötéssel, illetve ragasztás segítségével" állítják elő bútoraikat. Legfontosabb szerszámuk a keretes fürész és