Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Lukács László: Észak-déli kapcsolatok (In memoriam Vaclav Frolec (1934-1992)

vasútvonalak épülése után a fát Komáromból vasúton is szállították területünkre. Ezzel kapcsolatban a kővágóörsi Bárány András a következőket jegyezte be gazdasági naplójába 1863-ban: „Múlt évi szeptember közepén voltam Révkomáromba épület fáért, hozattam is vasúton, bár nem elegendőt, ami igen sokba került, mert a' vasúti és balatoni szállításért fizettem annyit a' mennyit maga a' fa ért." (A kővágóörsi Evangélikus Egyházközség irattára.) A Mezőföldtől nyugatra, Veszprém, Somogy megyék területén az Északnyugati-Kárpátokból a folyókon leúsztatott épületfa jelentősége a Dunától való távolsággal egyenes arányban csökkent. Ezt a területet már elsősorban a hienc és stájer, valamint a felső-őrségi magyar fuvarosok látták el a Keleti-Alpokból származó építőfával (Lackovits-Lukács 1987. 5). A szlovák tutajosokra az Adony-Seregélyes-Székesfehérvár-Komárom útvonal egy régi, ma már részben elhagyott szakaszának népi elnevezése is emlékeztet. E szakaszt, amely Seregélyes-Börgönd-Kisfalud-Pénzvcrő-puszta-Máriamajor-Borbállamajor érintésével érte el a Zámoly és Csákberény közötti utat, majd Sőréden át Mór-Kisbér-Komárom felé vezetett, ma is Cseh-útmk nevezik. A Cseh-út kelet felől elkerülte Székesfehérvárt, rajta a szlovák tutajosok a legrövidebb útvonalon értek Adonyból felföldi lakóhelyükre (Gelencsér 1976). Az észak-déli kapcsolatok történetének legszomorúbb eseményeit indította el az 1945-ben kezdődött csehszlovákiai magyarüldözés. A dél-szlovákiai magyarság 194647-es erőszakos csehországi deportálása elől menekülő magyarok ezrei indultak délnek, vágtak neki a Dunának, Ipolynak. 1947 májusában csupán Komárom-Esztergom megyében 1860 felvidéki magyar menekült tartózkodott (Balogh 1995. 8). Nagy Sándor földműves 1947-ben a deportálás elől menekült Ipolynyékről (Hont m.) Mórra (Fejér m.). Nagy Sándor Ipolynyéken megkezdett és Móron befejezett gazdasági naplóját, amelyben a Magyarországra menekülés körülményeiről is olvashatunk, a közelmúltban Mohay Tamás elemezte (1994. 60-63). 1947-ben a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében a Somogy, Baranya és Tolna megyéből kitelepített németek helyére közel 70 000 dél-szlovákiai magyar költözött (Dankó 1982. 349-350). Az áttelepülő magyarok közül sokan Győr, Komárom, Tata, Tatabánya környékén telepedett le, meg sem várták a hivatalos helykijelölést, előnyben részesítették a szülőföldjükhöz közeli helységeket. Móron a kitelepített németek helyén 1947 decemberében már 102 felvidéki magyar menekült és telepes élt (Bröstl 1977. 432-433). Vértesacsára Buzita, Felsőlánc, Hím, Migléc, Perény Abaúj-Torna megyei, valamint Udvard Komárom megyei községekből települtek magyarok (Kasó 1991. 152). Udvardról 700 magyar személyt Csehországba deportáltak, 500 magyart Magyarországra telepítettek. A helyükre 241 szlovák család érkezett zömmel Oroszlányból, Vértesszőlősről és Bakonycsernyéről (Angyel 1993. 66-67). Békés megyéből 11 456 fő települt át Szlovákiába, a helyükre 1703 magyar érkezett (Szabó 1993. 53). Utóbbiak közül többen is másodlagos településsel Székesfehérvárra költöztek át. Főként a komáromiak, érsekújváriak részesítették előnyben Székesfehérvárt, amely külső megjelenésével, társadalmi szerkezetével hasonlított Komáromhoz, Érsekújvárhoz. Fehérvár közel esett ezekhez a városokhoz, amelyekkel jó vasúti és közúti összeköttetést tartott fenn. Befejezésül egy olyan észak-déli kapcsolatról szeretnék szólni, amelyre a konferenciára indulásom előtti napokban derítettem fényt. Az 1960-as, 70-es években Esztergom megye északi feléből Székesfehérvárra jártak gyónni, áldozni, ide hozták elsőáldozásra gyermekeiket azok a magyar családok (pl. a padagógus szülők), akik otthon nyilvánosan nem gyakorolhatták vallásukat. Legalább évente egyszer a székcsfehér-