Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Bencsik János: Lengyel diaszpórák Hegyalján a 18. század elejétől

rán olykor megelégszenek azzal, hogy a származásra „polonus" megjegyzéssel utalnak. A polgári korszak nyitányától, 1850-től előfordulásuk már rendszeresebb és a bejegyzések mind pontosabbak. A kutatás számára a leghasználhatóbb az az összeírás, melyet 1869-ben állami utasításra bonyolítottak, s Tállya esetében az eredeti felvételi lapok megmaradtak. Ekkor Tállyán 112 olyan háztartást írtak össze, akik lengyel származását az összeírok rögzítették. E helyt nincs mód arra, hogy a származási helyeikről akárcsak hozzávetőleges képet is nyújtsunk, annyit megjegyezhetünk, hogy a tállyai telepesek többsége bizonyosan délgalíciai területről jött Hegyaljára. Tállya példája azt látszik bizonyítani, hogy a lengyel kereskedőelemeken túl a 18. század első negyedétől lengyel munkások, elsősorban szőlőmunkások, kapások szerepet vállalhattak a borvidék gazdálkodásában. Ez a feltevés összekapcsolható azzal a ténnyel, hogy a történelmi Magyarország határain belül is éltek lengyelek, olykor egész falvak népe lengyel lehetett.

10 Ennek ellenére a nemzetiségiekkel foglalkozó szakirodalom alig tulajdonított szerepet a lengyel etnikumnak. A lengyel etnikum lassú déli irányú mozgásának - az ekkori felső-magyarországi tájra történő településének - a 17-18. század folyamán is több jelével találkozhatunk. Egyik ilyen jelenségként tarthatjuk számon II. Rákóczi Ferenc akcióját, amikor a későbbi fejedelem makovicai uradalmáról csábított üveghutásokat zempléni birtokaira. Sőt a szabadságharc leverését követően az elkobzott Rákóczi-javak egyik birtokosa, Trauthson herceg Krakkó és Sandomierz környéki üveghutákból telepített hutásokat, hutai munkásokat regéci uradalmába.

11 Emellett a paraszti tömegek mozgásának is tanúi lehetünk. Majdnem természetes, hogy a rendkívül munkaigényes szőlő Hegyalján is vonzotta, s minden esetben foglalkoztatta a munkát kereső lengyeleket. De hogy milyen jellegű és milyen mértékű lehetett a lengyel munkásvándorlás e tájra, arra nézve nincsenek pontos adataink. Balassa Iván, aki igen részletes és alapos monográfiát szentelt Tokaj-Hegyalja szőlőjének és borának, nem tesz említést arról, hogy lengyel szőlőmunkások számottevő tömegben jelen lettek volna e régióban.

12 Témánk szempontjából rendkívüli jelentőséggel bírt az a tény, -hogy 1772-ben, majd ezt követően még további két alkalommal, 1791-ben és 1793-ban a környező nagyhatalmak egymás között felosztották Lengyelországot, s a lengyel államiság másfélszáz évre megszűnt létezni.

13 Ennek eredménye lett az, hogy Délkelet-Lengyelország (Galícia) az Osztrák Birodalomhoz csatollatott, ily módon tehát több területen közös sorsban osztoztunk a lengyel néppel. Csaknem minden akadály elgördülni látszott a galíciai lengyel parasztság Tokaj-hegyaljai munkavállalásának útjából. A magyar (pontosabban a zempléni) birtokos nemesség részéről ilyen irányú törekvés kapott hangot, illetve kapott 10 Udvari István: Lengyelországi szepességi falvak népélete Mária Terézia korában. Nyíregyháza, 1994. Vasvári Pál Társaság füzete 12.; Eva Krasinka—Ryszard Kantor: Derenk és Istvánmajor. A lengyel telepesek utódainak története és kultúrája. Borsodi kismonográfiák 31. Miskolc, 1988.; Akácz László: Borsod lengyeljei. Napjaink, 1970. 12. Ő írja, hogy a földbirtokos a 18. század elején birtokán (Derenk) várat akart építtetni, ezért telepítette ide a lengyel parasztokat. 11 Veres László: Magyar népi üvegek. Miskolc, 1989. 23. 12 Vö. Balassa i. m.; Kunt Ernő-Szabadfalvi József-Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, 1984. 13 Topolski, Jerzy: Lengyelország története. Bp. 1989. 184.