Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Popovics Tibor Miklós: Kik is tulajdonképpen a ruszinok az interetnikus kapcsolatok tükrében

Oroszország különösen Rettenetes Iván cár uralkodásának ideje óta tehát a 16. századtól árgus szemekkel figyelte a történelmi Magyarország ruszin lakta vidékein zajló eseményeket annak reményében, hogy alkalmas pillanatban megszerezze magának ezeket a stratégiailag igen fontos ruszin lakta területeket. Céljai eléréséhez egyik fő eszközként az orosz pravoszláv egyházat próbálta felhasználni, rendszeresen orosz pravoszláv papokat, szerzeteseket, egyházi és világi könyveket küldve Magyarország ruszin lakta vidékeire zavarkeltés és lázítás érdekében. Az orosz papok, illetve szerzetesek agitációjuk során arról igyekeztek meggyőzni a magyarországi ruszinokat, hogy ők tulajdonképpen óorosz származásúak és hogy nekik az oroszországi anyaországhoz kellene tartozni. Egyebek között ennek hatására a 18. és különösen a 19. században egyre több ruszin kezdett tanulni Oroszország különböző felsőoktatási intézményeiben. De még többen tanultak a történelmi Magyarország, illetve Ausztria egyetemein és főiskoláin, ahol a szláv megújhodás olyan kiemelkedő képviselőinek a tanain nevelkedtek, mint Dobrovszki József, Kollár János, Safarik Péter, Gaj Ljudevit stb. Az utóbbiakon szerzett európai színvonalú tudás, illetve műveltség birtokában egyes ruszinok elhagyták szülőföldjüket, és Oroszországba költözve, ott neves személyiségek lettek. így például Orlai János, a nyezsini felsőfokú gimnázium, majd az odesszai Rishelie líceum igazgatója volt, Balugyánszki Mihály pedig a Szentpétervári Egyetem első rektora lett, Logyij Péter a Lembergi, majd a Szentpétervári Egyetem professzoraként dolgozott, Venelin Guca György pedig megalapította az oroszországi bolgárisztikát. Ok természetesen szintén aktívan propagálták a ruszinok óorosz gyökereit. Ilyen előzmények után a 19. század '30-as '40-es éveiben Magyarország ruszin lakta körzeteiben - a szomszédos Galíciához hasonlóan - létrejött egy új nemzeti kulturális, illetve politikai mozgalom, amely „moszkvafiiizmusnak" neveztek, és amely szerves része volt a még tágabb értelmezésű „pánszlávizmusnak", illetve „pánruszizmusnak". A „moszkvafiiizmust" gyakran „ruszofil" mozgalomnak is nevezték. Képviselői egyebek között hangoztatták a ruszinok óorosz származását, hittek a jó orosz cárban, aki megvédi az Oroszországhoz viszonyítva a Kárpátokon túl élő orosz (ruszin) népet és vallását stb. A „ruszofil" irányzat legismertebb reprezentánsai voltak Duhnovics Sándor, Dobrjanszki Adolf, Duliskovics János, Fencik Jenő, Mitrák Sándor, Pavlovics Sándor, Szilvái János és mások. Ha a „ruszofil" mozgalom egyes képviselői előre sejthették volna azt, hogy az általuk annyira áhított egyesülés az orosz testvérekkel a gyakorlatban milyen tragédiába sodorja a kárpátaljai ruszinokat, akkor érzésem szerint sokan közülük sürgősen megváltoztatták volna korábbi nézeteiket. Hiszen a csak névleg szovjet, a valóságban pedig egyértelműen orosz birodalmi gyarmatosító politika Kárpátalján a második világháború után az erdők soha nem látott méretű kivágását eredményezte, valamint a környezetet erősen szennyező és ugyanakkor a megye adottságainak nem megfelelő erőltetett iparosítást, rablógazdálkodást a természeti kincsekkel, a megyében előállított és helyi célokra szükséges élelmiszerek jelentős részének elszállítását más megyékbe, erőteljes orosz, illetve kelet-ukrán kolonizációs beáramlást az őshonos ruszinok kárára. A „ruszofil" mozgalom mellett a 20. század első felében az ukrán megújhodás hatására a ruszinok körében kezdett terjedni az „ukránofil" irányzat is. Ekkor ugyanis a ruszin lakta vidékekre nagy számban érkeztek a galíciai nyugat-ukrán és a kelet-ukrán agitátorok, akik azt sulykolták a ruszinokba, hogy ők tulajdonképpen nem is oroszok, hanem kisoroszok, vagy ukránok, nyelvük pedig az irodalmi ukrán nyelv tájszólásának felel meg. Még az sem hozta zavarba ezeket az ukrán agitátorokat, hogy a „ruszin" megnevezés mégis közelebb áll a „russzkij", vagyis „orosz" megnevezéshez. Szerintük a „ruszint" „ukránként" kell értelmezni. Az „ukránofil" mozgalom legismertebb képviselői, illetve