Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Tamás Edit: A szlovák-magyar-ruszin nyelvhatár a történelmi Zemplén és Ung megyében

A 18-19. századi népességösszeírások alapján felvázolható nemzetiségi viszonyok A török kori harcok nem érintették a területet, sőt népességbefogadó volt a 16-17. században. A harcok elcsitulása, a Rákóczi-szabadságharc leverése után azonban nagy népességmozgásnak vagyunk tanúi. A 17. században sűrű népességű területről a lakosság délre vándorolt (nagyarányú a jobbágyok szökése), az elnéptelenedést jól mutatta a 18. század elején készült összeírás (Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában). Ez a Pragmatica Sanctio korabeli, 1715-ben és 1720-ban keletkezett munka településenként a háztartások számáról, jogi és gazdasági állapotáról ad felvilágosítást. Érdekessége, hogy a név szerint felsorolt lakosság támpontot nyújthat a 18. század eleji nemzetiségi viszonyok meghatározásánál. Segítségével elkülöníthetjük a magyar és a szláv nyelvű népességet, ugyanakkor a szlovák/tót és a ruszin lakosság nem elválasztható. Ezek ismeretében szláv többségű területnek tekinthettük a zempléni-ungi régiót. Melyben csak Dél-Zemplén és a Bodrogköz területe illetve Ungvár vidéke, DNy-Ung a magyar nyelvterület része. 75 (1715) illetve 90 (1720) települést tekinthettünk Zemplén megyében egészében magyar lakosúnak, de magyar többségű 45 illetve 43 település is. Ung megyében kisebb a magyar nyelvterülethez tartozó falvak száma (17 és 10), amelyek (46 illetve 25) magyar többségű településsel kiegészülve alkották a magyar nyelvterületet. Szláv nyelvű lakossággal rendelkezett a települések nagyobb aránya. Zemplénben 1715-ben 212, 1720-ban 210 település, szláv többségű, de magyar népesség is jelen volt 1715-ben 84, 1720-ban 80 településen. Ungban 1715-ben 73, 1720-ban 71 település tisztán szláv. Szláv többségű, de magyar népesség is jelen volt 1715-ben 52, 1720-ban 57 településen (1-2. táblázat). Alsó-Zemplén (a fogalmat a mai Magyarország területére eső részre használom) az összeírásokat figyelembe véve a magyar nyelvterület részének tekinthető a 18. század elején, 5% körüli más nyelvű lakosság jelenlétével. Szláv népesség alkotta ezt a kis százalékot. (A németek betelepítése csak 30 év múlva kezdődött. A mezővárosokban, főként a tokaji járásban fordult elő töredéknyi német népesség. Szórványos a szláv lakosság jelenléte is. (1715: Rudabányácska, Pacin, Erdőbénye, Bodroghalász; 1720: Láca, Girincs, Vitány, Rudabányácska, Végardó.) Nagyobb arányú megtelepedés csak a 18-19. század fordulójától feltételezhető. Az itt említett falvak, a nemzetiségek alacsony előfordulása már a megtelepedés első jelei. A mai határ túloldalán a bodrogközi és a sátoraljaújhelyi járás területe is a magyar nyelvterület része. A Bodrogközben töredéknyi (1715: Battyán, Nagykövesd; 1720: Bácska, Kaponya, Kisdobra, Lelesz), míg a sátoraljaújhelyi járásban már többségi (1715: Bodzásújlak, Kásó, Kisbári, Barancs, Kistoronya, Kolbása, Velejte; 1720: Biste, Velejte) és töredéknyi (1715: Bodrogszerdahely, Csarnahó, Gercsely, Nagykázmér, Nagytoronya, Kiszte, Zemplén; 1720: Bodzásújlak, Csörgő, Céke, Barancs, Nagykázmér, Nagytoronya, Kiszte, Kolbása) szláv népességgel is találkozunk. Az átmenet terület a gálszécsi és a nagymihályi járás térségére esik. Itt még vannak magyar többségű (1715: Kohány, Hardicsa, Hór, Szilvásújfalu, Kisbosnya, Magyarizsép, Szécsegres, Cselej, Szécskeresztúr, Tusaújfalu, Vécse, Zemplénkelecsény; 1720: Tárnoka, Hardicsa, Szilvásújfalu, Kisbosnya, Parnó, Szécsudvar, Tusaújfalu, Zemplénkelecsény) és töredék lakosságú falvak, ugyanakkor szláv többségű és töredék lakosságú falvak is. Az északabbra található járások már a szláv nyelvterület részei, töredéknyi magyar lakossággal (magyar többség: 1715: Mákos, Varannó; 1720: Mákos, Kelese, Vehéc, Cirókahosszúmező). Ung területének délkeleti része, a nagykaposi és részben az ungvári járás a magyar nyelvterülethez tartozik. A nagykaposi járás északi részén találunk szláv többségű tele-