Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Oláh Sándor: Gazdasági kapcsolatok cigányok és magyarok között egy székely faluban

ciós törekvések tapasztalhatók. A társadalmi beágyazottságot, a többségi környezettel kialakított kapcsolatokat jelző fenti adatokat azonban óvatosan kell kezelnünk. A helyi cigányság, mint ahogy ma nem, úgy a századelőn se lehetett egységes, homogén kulturális közösség. Feltehetően akkor is - mint ahogy ma is tapasztalható - éles társadalmi választóvonalak húzódtak a hosszabb ideje megtelepedett, termelőeszközöket is birtokló, gazdálkodó, vagy különböző kézműves mesterségeket folytató cigány háztartások és a frissen érkezett nincstelen családok között. Az anyakönyvekből kibányászható adatokból körvonalazódó foglalkozásszerkezet vélhetően leegyszerűsített képet nyújt a cigány lakosság létfenntartási tevékenységeiről. A legidősebb cigány visszaemlékezők (1906, 1909, 1914-ben születettek) elmondották, hogy a kézművességgel foglalkozó családjaik (kovácsok, teknővájók, kosárkötők) nemcsak ezeknek a mesterségeknek a jövedelmeiből éltek, hanem saját kisbirtokaik is voltak, ezeket megművelték, sőt a népes, főleg férfi munkaerővel rendelkező családok még részesművelésre is „fogadtak" szántóföldeket, kaszálókat a nagyobb birtokos helybeli gazdáktól. A „különféle mezőgazdasági ágban a napszámos" családok tagjai az év nagy részében folyamatosan nem jutottak munkához. Amellett, hogy a magyar gazdáknál általános volt a családtagok tejes körű részvétele a termelőmunkában, mindig akadtak olyan családi gazdaságok a faluban, ahol a rendelkezésre álló munkaerő elégtelen volt a saját birtok megműveléséhez. Ilyen helyzetekben a földtulajdonos családok két megoldás között választhattak: továbbra is maguk művelték birtokaikat, napszámosokkal egészítve ki a hiányzó munkaerő-szükségletet; vagy kiadták részesművelésre más szegényebb - így cigány - családoknak is. A részesművelésről kötött szóbeli megállapodások esetenként kölcsönös kötelezettségeket tartalmaztak, az egyezség rendszerint egy termelési ciklus idejére szólt. Kedvező körülményt jelentett a napszámosmunkákból élőknek, hogy jóllehet a helyi kisparcellás gazdálkodás látszólag nagyobb mértékű külső munkaerőt nem igényelt volna, mivel a férfi munkaerőt a jövedelmező melléktevékenység (a már említett mészégetés) gyakran elvonta a szántóföldi termelőmunkától, ezt a hiányt a gazdálkodó családok napszámosokkal pótolták. Itt meg kell jegyezzük, hogy a mészégetéssel szorosan összekapcsolódó lótartásnak és szekerességnek a férfiak körében jóval nagyobb volt a társadalmi presztízse a vizsgált környezetben, mint pl. a kézi növényápolási munkálatoknak. A családfők gyakran szívesebben választották a „meszezést", miközben maguk helyett mezei napszámost fogadtak. A helyi cigány lakosság gazdasági potenciálját századunk közepéről a községi tanács gazdasági lajstromának (1956-1958) bejegyzései alapján rekonstruálhattuk. (Ugyancsak e nyilvántartók alapján a helyi cigányság akkori létszáma 128 személy, 43 családban a falu akkori összlakosságának 5,1%-a.) Ebben az időszakban olyan földtulajdonos cigány család, amelynek a falu belterületén kívül, a szántó és kaszálóhatáron birtoka volt (legalábbis szerepelt a nevük után), összesen 21, a családok közel fele volt. E földbirtokok kiterjedés szempontjából a következő kategóriákba sorolhatók: 0-20 ár 3 család; 20 ár-50 ár 4 család; 50 ár—1 ha 4 család; 1 ha-1,5 ha 4 család; 1,5 ha-2 ha 5 család; 2 ha fölött 1 család. Az egyes családok nevén az említett nyilvántartókban szereplő földbirtokok egészükben nem képezték ezek tulajdonát. Az ötvenes években a kisparaszti háztartásokra nehezedő gazdasági kényszerek következtében több helyi nagyobb birtokos, hogy beszolgáltatási kötelezettségeit csökkentse, birtokainak egy részét elajándékozta, „szétíratta", „átíratta" szegényebb rokonaira, nagykorú gyermekeire. Csak a legutóbbi években, a termelőszövetkezet felszámolása utáni földtulajdonjogi tisztázásakor derült ki, hogy ha-