Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Krupa András: Az észak-magyarországi szlovákok asszonyfarsangja (Egy népszokás intra- és interetnikus vonásai)

Az utolsó szakasz egymást követő éveiben több csapat is járt, s évenként, illetve csoportonként változatok alakultak ki. Ezért három résztvevő emlékezete alapján idézzük a korabeli gyakorlatot, ezzel is szemléltetve, hogy a résztvevő vezéregyéniségek miként befolyásolják a szokás egyes elemeinek a módosulását, s egy adott időszakon belül is mennyiféle változat keletkezhet a népi variálókészség hatására. Málnai Istvánná Gulyás Anna az ötvenes években volt egyik vezéralakja a farsangoló asszonyoknak (jellemző, hogy ebben a szakaszban Mátraalmáson is szükség volt lelkes kezdeményezőre): Nemcsak fő elöljáró (predek), hanem borbély (barbír) is volt. Ezért ő mindig borbélynak öltözött. Fehér nadrágot, köpenyt és sapkát vett fel, de az arcát feketére kormozta (jellegzetesen átmeneti álca volt). Kellékei közé tartozott egy átalvetős táska, melyben egy régi, élevesztett borotvát (britva), szappant {midlo) és kopott pamacsot (parná) vitt. Az asszonytársai viszont még csúf, rongyos ruhákat vettek fel. Szerinte a hamvazószerda (Skaredá sreda) szlovák neve is innen származik (skaredá ronda, csúf)- Ekkor volt itt ugyanis az asszonyok álruhás maskarádéba (za to bola skaredá, ze tedi sme boli v maskarádi). Egy csapatba 10-15 asszony tömörült. Reggel gyülekeztek valamelyik háznál. Ok mindig délelőtt jártak. Voltaképpen már itt is menyecskék, fiatalasszonyok szokása volt már, lányok és 35-40 évnél idősebb asszonyok nem vehettek részt benne. A gyülekezőháznál vették fel a jelmezeiket. A vállukra vagy hátukra táskát, szatyort akasztottak (jeden sat'or na chrbet), ebbe rakták az összegyűjtött élelmet. Kivétel nélkül minden házat felkerestek. A férfiak egy része várta őket, de volt olyan is, akit hirtelen érkezésükkel megleptek. Ha otthon találták, körülfogták, s nagy hajcihővel leültették a székre, s könyörtelenül megborotválták. Arcát habbal össze-vissza maszatolták (sme ho zamachlili), a rovására kárörvendve nevettek, tréfálkoztak. A férfiak zöme emiatt itt is inkább nem ellenkezett, várta is őket, s hagyta a nők szeszélyének az érvényesülését. Kerí chcil, zebi sme ho oholili, ten si pekne sed': (Aki akarta, hogy megborotváljuk, szépen ült.) De az is előfordult, hogy a férfi az asszonyok szeme láttára szökött meg. Ót nagy visítozással próbálták utolérni és elfogni. Az asszonyok a házba lépve az áldozattal tettetett komolysággal közölték, hogy azért jöttek, hogy megborotválják, s ne haragudjék meg érte. A művelet végén púder helyett liszttel fújták be az arcát. A férfinak fizetnie kellett a borotválásért. Tőle függött, mit adott, szalonnát, kolbászt-e vagy pénzt. A pénzért italt (trunek) vettek. Délután az asszonyok ismét valamelyikük házánál jöttek össze, mint Mátraalmáson is. Tehát az ő farsangjuk is két részből állt. Itt sütöttek, főztek a begyűjtött anyagokból. Utána lakomát csaptak, ittak, énekeltek és táncoltak. Kizárólag asszonymulatság volt, férfi nem léphetett be a házba náluk sem. Sokszor olyan fokra hágott a jókedvük, hogy az asztalon is táncoltak, sőt Málnai Istvánné sógorasszonya levette a cipőjét (papuce), előbb az asztalon táncolt, majd a tűzhelyre is ráugrott (masina). Noha égett benne a tűz, rajta is ropta a táncát (lásd a padok átugrálását). Répái Andrásné Randliszek Rózsa szerint a 40-50-es években vett részt a délelőtti és a délutáni asszonyfarsangon. Szerinte mindegyik asszony kezében - mint a század elején - volt egy kis lécdarab és forgács (tríska), s azzal borotválták a férfiakat, ahol csak elérték őket, a házban, az utcán vagy a kocsmában. Arcukat hab gyanánt hóval kenték be, s azt léccel kaparták le (poskrabali). Hiába bújt el, hiába szaladt el, nem menekülhetett egyikőjük sem. Mindenütt hangos ugratás (fígle), tréfa közepette zajlott le minden. S a férfi mivel nemcsak a lakásán érték utol, 1-2 forintot fizetett. A pénzért ők ételféleséget is vettek az italon kívül. Az összegyűjtött pénzt az asszonyok - mint a századelőn - kizárólagosan saját keresetüknek tekintették, férjüknek semmit sem juttattak belőle, s hiába