Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Sz. Dévai Judit: Az interetnikus viszonyok tükröződése szlovákiai magyar fiatalok tudatában
Bár a tankönyvek anyaga - a világirodalommal párhuzamosan, szűkebb vagy tágabb terjedelemben - a magyar irodalomtörténet legfontosabb alakjait tartalmazza, a részletezés - a magyarországiakéhoz hasonlóan - ideológiai szempontok szerint történt. Az sem véletlen, hogy mind a Himnusz, mind a Szózat megcsonkított szöveggel szerepel: azok a strófák hiányoznak, amelyek a magyarság honfoglalásával, a Hunyadiak dicsőségével, a megvívott szabadságküzdelmekkel kapcsolatosak, s népünk ezeréves kárpát-medencei históriájára utalnak. Ezzel szemben a legnagyobb súlyt - kellő rostálással - Ady Endre és József Attila (65 illetve 45 oldal) kapta. A tételek közül összesen 44 (42%) vonatkozott a nemzeti irodalomra: 36 az anyaország, 8 pedig a Felvidék magyarságának szellemi örökségére. A konkrét szerzőről szóló feladat ezek közül 25, illetve mindössze egy. A teljes lista szerint az oktatáspolitika vezetői Ady Endrén, József Attilán (7-7), Móricz Zsigmondon (4), Mikszáth Kálmánon, Petőfi Sándoron (3-3), Radnóti Miklóson (1), a csehszlovákiai magyar írók közül Fábry Zoltánon (1) kívül mást nem tartottak érdemesnek kiemelni. Az ő munkásságuk az, amelyhez néhány fontos eszme, illetve a közelmúlt nézetrendszerével összefüggő társadalombírálat, paraszt- és népábrázolás, forradalmiság, materializmus köthető. Akik nem feleltek meg a fenti, „osztályharcos" szempontnak - mint Balassi, Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Madách, vagy netán a komáromi Jókai, hogy csak néhányukat említsük -, értelemszerűen kimaradtak. 3. Az iskola „szellemisége" A harmadik vizsgálati szempontként azt vettem szemügyre, hogy a nemzeti tudat elmélyüléséhez mit tudott nyújtani az iskola. A gimnázium éves krónikáiból arra is fény derül, milyen jellegű kiscsoportok (pl. szakkörök, klubok) működtek, mely irányú anyanemzeti és szlovákiai magyar iskolaközi kapcsolatok éltek, mi jellemző a tanórán kívüli kulturális tevékenységre. Mindezek - adott esetben - a nemzeti hovatartozást szintén elmélyítő, az egyén oldaláról nézve külső, eleve adott tényezők lehetnek. Mint kimutatható volt, a szakkörök, klubok közül a természettudományos és a politikai jellegűek kaptak nagy hangsúlyt, s a kevés humán közösség elsődleges feladata sem csupán az anyanyelv ápolása, őrzése, hanem - túlnyomórészt - az ideológiai célok kényszerű kiszolgálása volt. Az, hogy több ide sorolható (társadalomtudományi, honismereti, nyelvművelő stb.) csoport nem, vagy csak rövid ideig működött, az elkötelezett tanárok hiányával, s az iskolai vezetés ez irányú érdektelenségével magyarázható. Az iskolaközi kapcsolatok közül a szlovák nyelvűekkel kiépítettek a „támogatott", a szlovákiai magyar és a magyarországi középiskolákkal folytalottak a „megtúrt" kategóriába tartoztak. Sokatmondó tény, hogy az érintkezés a legintenzívebben a szovjet helyőrség egyik magyarországi, dél-komáromi középiskolájával folyt, s a többi kapcsolat is természettudományos szaktárgyi, vagy hivatalos jellegűnek mondható. Annak ellenére, hogy a határ közelsége ezt lehetővé tette volna és politikai döntés - elvileg - nem korlátozta, elenyésző a szervezett, Magyarországra utazás. A tanórán kívüli kulturális munka is csak részben szolgálhatta a nemzeti tudatépítést - ezen belül rövid azon anyaországi művészek, egyetemi tanárok névsora, akik - a felettes politikai szervek engedélye alapján ebben szerepet vállalhattak. Joggal feltételezhetjük, hogy az önként vállalt, kötetlen ismeretszerzés eleve nem volt képes pótolni, amit a többségi oktatás- és kultúrpolitika, a helyi iskolai vezetés, a csehszlovákiai és (a közvetlen határmenti fekvésből adódóan) a magyarországi tömegkommunikáció a nemzeti hovatartozás érzéséből szándékosan sorvasztott vagy elsorvadni hagyott.
