Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Csíki Tamás: A román és a magyar etnikumú parasztság történeti kutatásának néhány problémája a kapitalizmus korában

jedését feltételezi. (A román falvakban az állattartás dominanciája miatt sem lehetett csökkenteni az ugarterületeket.) A vetésszerkezet terén is lényeges különbségek jellemzőek a különböző etnikumú járásokban. A kenyérgabonák (a búza és a rozs) termőterületi aránya a magyar településeken lényegesen magasabb: mindenekelőtt a fő kenyérgabonáé (jellemző ez a piaci termelést bővíteni törekvő nagygazdaságokra és a paraszti birtokokra is, így természetesen a búza termőterületi aránya a legmagasabb ezekben a járásokban), de a rozstermelés is fontosabb szerepet játszott a magyar etnikumnál. Különösen a mezőkeresztesi és a berettyóújfalusi járásokban magas az aránya, ami azt feltételezi, hogy itt számos gazdaságban a tavaszi és az őszi vetésbe sem a tiszta búza, hanem a búza és a rozs keveréke, a kétszeres került, ami viszont piaci értékesítésre nem volt alkalmas. A magyarcsékei és a béli, tehát román járásokban a rozstermelés egészen periférikus maradt, de a vaskói járásban sem vált igazán fontos kiegészítővé, bár itt a búza igen alacsony aránya és gyenge terméseredményei (lásd alább) ezt indokolttá tehették volna. (Ahogyan indokolhatták volna a gyengébb talajadottságok is, ami megerősíti, hogy a rozstermelés alacsony arányában etnikai, román sajátosságot is látnunk kell.) A tavaszi gabonák megoszlása látványosan eltér a magyar és a román területeken. Az utóbbiakon az árpát sem takarmányozásra, sem az őszi búza pótlására nem termesztették (ez is alátámasztja, hogy nem a búza számított a fő terménynek), míg a magyar településeken az egyik legfontosabb takarmányfélévé vált. (Magas aránya arra enged következtetni, hogy itt a búza pótlására, illetve - a nagyobb birtokokon - részben már ipari célokra is termelték.) Ezzel szemben a román járásokban a sokkal igénytelenebb zab maradt a fő takarmány féle (a szálastakarmányok termelése meg sem közelítette a zabtermelést, de a gabonafélék között is a második legfontosabb volt), míg a magyar többségű településeken egyre inkább perifériára szorult: a gabonafélék között már legalacsonyabb az aránya, tehát itt lezajlott a zab felváltása az árpával, ami országos tendencia volt, illetve a szálastakarmányok termelése kezdte kiszorítani a zabtermelést. (A román járásokban jellemző magas arányát természetesen az állattartás fontosabb szerepe is indokolta.) Ugyancsak alapvető különbség figyelhető meg a román és a magyar többségű falvak kapásnövény-termelése között. Az előbbiekben a kukorica termesztése volt a legmagasabb arányú (ez jelzi, hogy a táplálkozásban volt meghatározó szerepe, egyébként a századfordulóra már itt is a szántóföldi termelés része lett), míg a magyar falvakban aránya kisebb, és elsősorban a nagyobb jelentőségű sertéshizlalás takarmányigényét biztosította. A burgonya termőterületi aránya ugyancsak a román településeken magasabb (a táplálkozásban itt valamelyest nagyobb szerepet töltött be, bár egyelőre mindkét településtípusban inkább csak köztes növényként volt jelen, s a szesz- és a keményítőgyártás alapanyagaként - a nagybirtokokon - sem jöhetett számításba); a takarmányrépa termelése viszont inkább csak a magyar településeken jelent meg, s vált mind nagyobb arányúvá. (Termesztését a szarvasmarha-állomány növekvő aránya a román falvakban is indokolttá tehette volna, így viszont arra következtethetünk, hogy ennél az etnikumnál a külterjes, legeltető állattartás dominánsabban maradt meg, mint a magyar településeken. Láttuk, az előbbiekben a legeltethető területek aránya kedvezőbb volt.) Ezt támasztják alá a szálastakarmányok szerepének különbségei is, amelyek szántóföldi terjedése nemcsak az állattenyésztés (istállózás), de a növénytermelés (vetésforgók, talaejrőpótlás stb.) intenzív jellegének is az egyik fontos mutatója. Együttes termőterületi arányuk a magyar járásokban lényegesen magasabb a századfordulón (a tordaiban elérte a 8,59c-ot), ezzel szemben a román falvakban alig hódítottak teret. (Újra jelezzük, itt a rétek és a legelők nagyobb aránya sem tette olyannyira szükségessé a