Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

NEMZETISÉGEK BÉKÉS-CSANÁDBAN

Összegezés Arra törekedtem, hogy egyetlen, a kitűzött feladathoz alkalmas szerb család hagyományos ismeretanyagát rögzítve mutassam be a hagyományokhoz való ragaszkodás, illetve a szükségszerű változás (fejlődés, haladás, korszerűsödés) kölcsönösségét. Bár az itt bemutatott anyag tehát csak egy (a családi ismeretek) vonatkozásában teljes, arra mindenképpen alkalmas, hogy általa bizonyítsuk: a kenyér, mint a paraszti családok fő tápláléka az 1940-es évekig megőrizte előbbi pozícióját, ezzel egyetemben a hagyományos készítéstechnikát és a csatlakozó szokás- és hiedelemanyagot. Még olyan esetekben is ez történt, amikor pedig „volt mit aprítani a tejbe"; amikor módos, tehetős családoknál vizsgálhatjuk a kitűzött célt, ugyanezt tapasztaljuk. Irracionalizmusuk nem volt ellentétben termelési tapasztalataikkal. Úgy tetszik: más szféra volt a termelés és ismét más szféra a felhasználás a paraszti gondolkodásban. Az is bizonyos, hogy jobban tisztelték a kenyeret, semhogy racionális kísérletezésnek vessék alá az évszázados tapasztalatot őrző kenyérsütést. A felsorakoztatott néprajzi anyagban sok a finom, jellemző részlet. A cselekvés miértjeire, okaira azonban már nem mindig kapunk választ. A népi tapasztalás anyagán átsüt, átvilágít a család vagyonos volta (a kenyérlisztbe nulláslisztet kevertek, hogy fehérebb, finomabb legyen a kenyér; egész életén át nem kontyba (!) viselte haját az adatközlőm). Sőt a modern higiéniás követelmények is fel-felbukkannak (nem rágta, hanem törte, áztatta a gyermek csuszlisztatásához szükséges kenyeret).