Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

NEMZETISÉGEK BÉKÉS-CSANÁDBAN

formáltunk belőle, és párszárító kosárra (kasar za komlov) raktuk széjjel. Száradás közben tördeltük, apróztuk, hogy tökéletesen megszáradjon. 3.1.3.1. Amikor a kelesztett párról levettük az abroszt, amikor gyúrni akartuk, előtte cuppantottunk hármat a szánkkal, hogy ereje legyen a párnak. 3.1.3.2. A párszárító kosárba először terítőt (abroszt) terítettünk, és arra raktuk ki a párt. 3.1.4. Olyan helyen szárítottuk a párt, hogy se madár körösztül ne röpüljön rajta, se macska át ne menjen rajta. Ezért többnyire fönt a palláson, fölakasztva száradt. Vigyáztunk, hogy semmi se érje, mert olyankor romlik el a kenyér. 3.1.5. Az évi pár mennyiségéhez nekünk három szakajtókosár nagykorpa, kétkilónyi kenyértészta és kevés víz kellett. Ha kopott a pár, akkor a kenyérsütés után megmaradt vakaróval (posztruske) pótoltuk. Egyik sütéstől a másikig megkelt és megszáradt. 3.1.6. Az így készült párral erjesztettük, kelesztettük a kenyeret. 3.2. A kenyérsütés idejét nem határoztuk meg előre, mikor hogy jött sora. De inkább kedden, szerdán és csütörtökön. Pénteken soha. 3.2.1. Babonásak voltunk. Pénteken nem volt szabad kenyeret sütni. 3.2.2. Szombaton? Lehetett. Csakhogy szombatra nem nagyon hagytuk, a hét utolsó napjára, szombatra egyébként is sok dolog volt. 3.3. Kenyérsütéshez másfél literes páráztató fazékban vizet melegítettünk, s abban áztattuk a párt. Minden 5 kg-os kenyérhez egy tojásnyit, egy gombócnyi párt. Ha valaki nem bízott a szemmértékében, akkor kis cseréptálat használt a pár méréséhez. 3.3.1. A kenyérsütés reggelén nem fésülködtünk, nehogy belehulljon a hajszál a tésztába. Hátrakötöttük egy fehér, feketebabos, vagy fekete kisvirágos kendővel a fejünket. Ezt a kendőt is csak erre a célra használtam. A szakajtókendőkkel együtt tartottam a szekrényben. 3.3.1.1. Akik fonott kontyot (punygya) viseltek (én csak tekertem a hajamat), nem tették fel a kontyukat a kenyérsütés idejére. 3.4. A párt előző délután áztattuk, s hat órát kellett állnia a lanyhos vízben. Közben jól megkelt. 3.4.1. Míg a pár ázott és kelt, elkészítettük a teknyőt, behoztuk a szobába a teknyőlábat (nogacsa), ráhelyeztük a teknyőt. A lisztet megszitáltuk, s balról lyukat hagytunk benne a ko vásznak (kvaszac). 3.4.2. A kenyér munkálatainak állandó helye a lakószoba volt, a kemence előtti térség, télen-nyáron itt dolgoztunk. 3.5. A lisztre a kovász-lyuk fölő ráhelyeztük a köröszfóx, arra a kisszitál, s átszűrtük rajta a párt. 3.5.1. A szőrszitán átszűrt párt vízzel leöblítettük, bele a kovászba. Langyos vízzel átmostuk rajta az erejét. A szitában visszamaradt a korpa. 3.5.2. Még élesztőt is tettünk bele, hogy erősebben keljen a tészta. 3.5.3. A kovászolás abból állott, hogy az így teknőbe szűrt pár levet és élesztőt kisebb mennyiségű liszttel, hígra összekevertük. Ezt követően visszahelyeztük rá a köröszfát, arra a szőrszitát. A köröszfa végénél a kovászban hagytuk a lapockát. így terítettük le abrosszal, tetejébe pedig egy párnát, hogy melegben legyen a kovász. 3.5.3.1. A köröszfa (vagy keresztvessző) féltett, óvott tárgy volt. A gazdaasszony keresztet rajzolt vele a teknyő fölött a levegőben, majd megcsókolta és csak azután helyezte a teknyőre, a kovászoláshoz. 3.5.4. Semmit sem vittünk ki a szobából éjszakára, hogy megtisztítsuk, csak reggel, dagasztás után került rá sor.