Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

NEMZETISÉGEK BÉKÉS-CSANÁDBAN

3.6. Korán reggel keltünk a dagasztáshoz. A kovászt kibontottuk, a szőrszitán maradt korpát ekkor vittük ki. Elegendő lanyhos vizet öntöttünk a kovászhoz, se nem sokat, se nem keveset. Éppen csak annyit, amennyit fölvett a liszt, hogy jó finoman lehessen dagasztani. Ha lágy maradt, akkor terjedt a kenyér (lapos lett), ha kemény lett a tészta, akkor meg olyan lett, mint a bodak (pogácsa uszladka). Sokára kelt meg. Rendesen már tudta a kéz, hogyan dagasszuk a kenyeret. 3.6.1. A bodak sós vízzel gyúrt tészta. Miután pihentettük, azt is kinyújtottuk. Egyujjnyi vastag, kerek alakú volt, mint a lángos. Megmosdattuk, a tetejét megsóztuk. Késsel megkockáztuk a tetejét és úgy vetettük be a kemencébe. Ahogyan bevetettük, úgy maradt, mert nem volt benne semmiféle hajtószer. Pénteken, szerdán sütöttük, akkor böjtöltünk, s egész nap rájártunk. 3.6.2. Akkor kezdtünk a dagasztáshoz, amikor a kovász lerogyott. Mert hiába kelt 8-9 óráig is, ha nem rogyott le, akkor még vártunk a dagasztással. 3.6.3. „Aki erősebb volt, jobban bírta, hamarabb ledagasztotta (razmeszim lebac) a kenyeret. Én egy fél óra alatt ledagasztottam." Akkor volt megfelelő a tészta, amikor apró hólyagocskák keletkeztek benne. Pattogtak a kezünk alatt. 3.6.4. A ledagasztott kenyértésztát felhajtottuk a teknyőben, egyik oldalra, így rövid ideig még állni hagytuk, majd kiszakítottuk a kenyereket. A szakajtókosárba kendőt tettünk, úgy bele a tésztát. A kosarak a kenyértésztával telten a kemence patkóján álltak, letakarva párnával, hogy jobban keljenek. Egy óra hosszat kelt a kenyér. 3.6.5. Úgy kellett kiszakítani a kenyereket, hogy egyszerre elegendő mennyiséget vegyen ki a teknyőből a gazdaasszony. Az a tészta, amit később tettek, ragasztottak hozzá, az oldalt kiforrt, domó (iszkipija) lett. Szerbül így hangzik: je iszkipija lebac (kifutott a kenyér). 3.6.5.1. A szakításhoz kést is lehetett használni. 3.7. „Míg a kenyér kelt, addig kimentem a konyhába és begyújtottam a kemencébe. Ahhoz is érteni kellett." 3.7.1. A fűtés eszközei: a szévonó (grnalo) és a piszkofa (zsaracs). A kemence száját élőiével (petyar) zártuk el. 3.7.2. Míg a kemence fült, a kenyér kelt, addig kivittem mindent a szobából és eltakarítottam, kimosogattam az edényeket. A kenyérsütés után a teknyőben maradt hulladékot, a vakarékot (posztruske) összekapargattuk, cipóba nyomkodtuk, tányérra tettük, s megszárítottuk. A következő sütéskor a párt szaporítottuk vele. 3.7.2.1. „A vakarékol mi soha nem sütöttük meg, mert akkor vakarék lesz az egész életünk. Semmibe sem lesz tekintve." 3.7.3. Másfél óráig kellett fűteni a kemencét. „Mikor elégett az első tráncport, oldalra toltuk, s dobáltuk a másik kéve szárízíket." Az elaludt parazsat kihúztuk a pernyelyukba. Közvetlenül a kenyér bevetése előtt a parazsat széjjelterítettük a kemence fenekén, s csak akkor toltuk körbe, amikor sor került a bevetésre. Mikor a szévonó szikrázott az alján, akkor tudtuk, hogy kész. Elég forró a kemence. 4. Kenyér lett a tésztából A jól megkelt kenyeret kosarastól kivittem a konyhába, s egymás mellé helyeztem az asztalra. Elővettem a sütőlapátot, kezemmel keresztet vetettem rá, s ráöntöttem, ráborítottam az első kenyeret. Gyorsan megmosdattam egy vizes kefével és késsel felvágtam a tetejét, hogy magos legyen. Lapáttal betoltam a forró kemencébe.