Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TOKAJ-HEGYALJA

4. Kézművesek, kereskedők, kuffantók Amikor Tokaj városi rangjáról szó esik, ha ezzel szorosan összefüggően emlegetik híres vásárait, sőt hetipiacait, akkor csaknem magától értetődő avagy nyilvánvalónak tetszik, hogy jelentős számú kézműves és kereskedő élhetett a városban. E kérdés mégsem ilyen egyszerű. Levéltári forrásaink arról tanúskodnak, hogy Tokaj a XVIII. században nem lehetett igazán iparűző település, inkább a kereskedőknek kínált kiváló alkalmat, különösen piacai, illetve országos vásárai révén.

217 Ha azonban Tokaj gazdasági életének - mondhatjuk, termelői tevékenységének -, illetve az egyes emberek törekvéseinek elemzésére vállalkoztunk, ebben az esetben e két területet, nevezetesen a kézművességei és a kereskedelmei nem lehet és nem is szabad egymástól elválasztanunk. Korszakunkban ugyanis a klasszikusnak tekinthető közvetítő kereskedelem csak egy részét képezte a vásárok és piacok forgalmának. Az effajta kereskedelem folytatói pedig a görögök, később a zsidók voltak. Természetesen bizonyos szakosodás folytán résztvettek a kereskedelemben más réteg (sőt más vallás) tagjai is. A kézművesréteg gazdasági tevékenysége még ettől is bonyolultabb képet mutatott korszakunkban. Amellett, hogy hol szerényebb, hol jelentősebb kisüzemben rendezkedtek be iparűzésre, továbbá késztermékeikkel nemcsak helybeli, hanem távolabbi vásárokat rendszeresen látogatták, szinte alig akadt közöttük olyan mester, aki ne rendelkezett volna több-kevesebb szőlővel. A hegyaljai mezővárosok iparűzői részt vállaltak a mezőgazdasági termelésből is.

218 Sőt az inasok szerződésekor a feltételek között ott szerepelt az ilyetén mezei munkában való kötelező érvényű részvétel is.

219 Ha testi fejletlenség miatt valamely inas ezt nem vállalhatta, akkor a szülő külön díjat fizetett a mesternek, mintegy pótolandó a szőlőművelés terén mutatkozó (vagy várható) jövedelemkiesést.

220 Ha tehát a tokaji kézművesek tevékenyéségének gazdasági modelljét akarjuk megfogalmazni, megrajzolni, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezeket a tényeket; nevezetesen a mester - a családfő - irányításával folyt az ipari termelés, a feleség pedig gyakran a kereskedelemben vett részt, olykor szervezte, irányította az értékesítést. Járta a vásárokat, a portékával vásárról vásárra szekerezett. A szőlő szezonmunkájában pedig együtt vettek részt. Olykor az iparosok körében is felbukkant elsősorban a zsellérekre jellemző termelői tevékenység, éspedig az évi kenyérnek való gabonát beszerzendő, lejártak az Alföldre részes munkára.

221 Közelebbi-távolabbi helységekben takarást, nyomtatást vállaltak, hogy ne kelljen piacon, vásáron vásárolni a rozsot, a búzát. Miért vállalkoztak minderre a kézművesek? Ennek legalább 2 okára rá kell mutatnunk. Az egyik bizonyosan az, hogy a kézműves-termékeknek nem lehetett oly nagy kereslete, hogy a termékértékesítésből származható jövedelem biztosította volna a szükséges gabonamennyiség beszerzését. Bár kétségtelen tény, hogy Tokajban nem elhanya217 Hőgye István 1981. 84-100., Bencsik János 1989/a. 175-187. 218 ZmL. concr. vinearum, 1765., 1782. adatait vö. Bodó Sándor 1974. 125-140. 219 Uo. tan. ül. jkv. 1804. No. 131. „1798-ban Oláh István uramnál legénynek mentem, 10 hétig laktam, többnyire Enyedi József uram munkájába töltöttük el, szőlőjének első munkáját... nyitását, metszését, homlitását és kapálását végeztük. Téli időben Enyedi Uram marhái körül voltam... Enyediné asszony szüntelen a piaezon kenyeret árult..." Enyedi apósa Oláh Istvánnak! 220 ZmL. törvényszéki ir. 1773. 221 Uo. Urbárium, 1774.