Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TISZA-MENTE ÉS A HAJDÚSÁG

pedig kiköltözött a lovakhoz az istállóba. Lovakkal szántott, hordott, vásárokra járt, lakodalmában is jelentős szerepet szánt neki. Végül (ha tehették) lovak által vontatott járművön vitték ki a temetőbe. Beleszőtte meséibe, dalaiba: „Elveszett a lovam citrusfa erdőben, Elkopott a lagos szárú kicsi csizmám A sok keresésbe, Ne keresd a lovad, mert be van az fogva, A polgári törvénybíró udvarába Szól a csengő rajta." (Polgár) Nem tartozik e témához, csupán megemlítjük, hogy a ló szerepelt a boszorkányos históriákban is. Egyszer ló képében jelent meg a boszorkány, másszor az éjjelente kellemetlenkedő boszorkányt visszájáról csapott ló kantárral tudták befogni, a kovácshoz vinni és megpatkoltatni. A Hajdúságban lóval álmodni vihart, szeles időt jelentett. A ló kedvenc voltára utalnak azok a gazdag szín változatok, amellyel a lovakat egymástól megkülönböztettek. Pej, világos pej, piros pej, sárgás pej, mogyoró pej, veres deres, vasderes, almásderes, vércse deres, dereses fakó, fakó, szépe szürke, seregély szürke, zöldesszürke, almásszürke, világosszürke, szürke, egérszörü, héjaszőrü, medve szőrű, barna forma, sárga, szeg- (szög-) sárga, mocskosfekete, piros, fekete, szedres, világossárga, világos fakó. A színek nyári változatait ismerték és alkalmazták. így megkülönböztették a nap kifakította nyári fakót, nyári pejt, nyári feketét stb. A homlokán lévő fehér foltokat helyük és alakjuk szerint csillagnak, hókának, piszrának, holdasnak nevezték. A lábon levő fehér foltot keselynek, az ilyen lovat kesely lábúnak becézték. Gazdag változatokat különböztettek meg: kesely körmű, féllábszárig-, térgyig kesely, két lábára, három lábára, négy lábára kesely; bal első lábára térgyig, jobb elsőre féllábszárig kesely stb. A parasztgazdák büszkék voltak saját nevelésű csikóikra. Ezeket sajátos ízléssel válogatták össze, ügyelve arra, hogy másoknak ne legyen hasonló fogatjuk. Az 1920-as években a polgári M. Molnárok mindig négy szürke lovat hajtottak szekerükben. Voltak, akik a kesely lábú lovakat szerették. Rívísz Vámosi Polgáron két olyan lovat hajkurászott, hogy nem láttak azokhoz hasonlókat a helységben. Történt, hogy egyik éjjel elkötötték a szebbiket. Úgy mondták: „Az öreg Fleischcrnek is benne volt a keze a lopásban. Nem a lóra pályázott, csupán azért tette, hogy így a saját lovai lettek a legszebbek Polgáron." Messziről felismerhették az egyes fogatokat arról, hogy miként jártak a lovak, milyen tartásuk volt. A lóval bánás tekintélyt kölcsönzött a csikósoknak is. Pedig a csikósság soványabb hivatal volt, mint pl. a juhászság - mondták. A lovak mellett jól sem lakott a pásztor, hacsak egy-egy juhot el nem lopott a szomszédban legelő nyájból. Ezért tartották a tanyasi cselédek elejének a kocsisgazdái is, de különösen a parádés kocsist. „Az én apám nem olyan, mint a többi kocsis, az én apám első kocsis" - így dicsekedtek a tanyasi lányok egymás között. A ló haszna sokrétű, és társadalmi szerepe, gazdasági jelentősége megkülönböztetett. Nélkülözhetetlen volt szántásvetés közben, azzal jártak a szántóföldekre kapáláskor, majd a kalászosokat is lófogatokon hordták össze. Ezt követte az egyik legnagyobb munka, a nyomtatás. Hajnaltól késő esüg szarun jártak a lovak. Lábukat véresre kiverte a gaz. Bár jól abrakolták őket, s annak a mondásnak is igaza volt, hogy „a nyomtató lónak nem kötik be a száját (!)", mégis a nyomtatás végeztével erősen leromlottak. A gabonafélék termését