Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TISZA-MENTE ÉS A HAJDÚSÁG

lovakkal működtetett szárazmalmokban őröltették meg. A gazdák korán reggel szert fogtak a malmokban, s lehetőleg saját lovaikkal hajtatták a kerengől. A hajdúvárosok kezes ménese is innen kapta az örösménes nevet. A csikók betörése, betanítása a legnagyobb szakértelmet igényelte, mert aki nem értett hozzá, az könnyen elronthatta az állatot. A járó lovakat tavasszal kezdték betörni, amikor más munka nem volt. Előbb farönköket húzgáltattak velük, majd lógóra fogták, ahol nem kellett húzniuk, csak a szekérbe járást szoktatták velük. A hátaslovak betörése a csikósok feladata volt. A ménesből kifogott szilaj csikót hosszú pányvára kötötték, majd egy lóhátas pásztor körbe-körbe hajtotta, karikással vágta, míg nem sz..t. Amikor háromszor kiadta az erejét, akkor kezdtek vele gyengébben bánni. A betörés másfél napi megfeszített munkába tellett. Ekkorra megadta magát a legvadabb csikó is. A XIX. század elejétől a tanulmányozott településeken a szegényebb társadalmi réteg megélhetését fuvarozással biztosította. Híres fuvaroscsaládok voltak Hajdúböszörményben (Mezei, Pipó), Polgáron (Kanyuk, Bogár), Tiszacsegén (Bencsik), ők bonyolították le a tengelyen történő szállítást Debrecen, Miskolc, Nagyvárad, Karcag, Eger, Tokaj irányába. Mellettük (Debrecenben, Hajdúböszörményben) az egylovas talyigások is keresethez jutottak. Kisebb terhet, erdőről gallyat, malomba búzát stb. szállítottak a városon kétkerekű járművükön, a talyigán. Ott ácsorogtak megszokott helyükön a szárazmalmok, vagy a csapszékek környékén. Az álldogáló lovakat pokróccal, bundával védték a hidegtől, a megfázástól. A parasztgazdák is szekereztek: a fölös terményeiket és állataikat (baromfi, sertés) lófogattal szállították a környező vagy távolabbi helységek piacaira, vásáraira. Nélkülözhetetlen igásállat volt a ló a tanyán is, hisz a rendszeres szekerezés életmódjukhoz tartozott. A hajdúböszörményiek a debreceni, a polgáriak a miskolci és a hajdúnánási piacokat keresték fel. A görög katolikus lakosság (Hajdúdorog, Hajdúböszörmény) a búcsújáróhelyekre (Máriapócs) is lovas, ekhós szekerekkel utazott. A felsoroltakon kívül még további haszna is volt a lónak. A farkából a cigányasszonyok meszelőt, a serényíből a legények ecsetet (pamacs) és kefét kötöttek. Koponyáját a pásztorok ülőalkalmatosságként használták. Növendékállat bőréből készült az olyan kedves, dalba, versbe foglalt csikóbőrös kulacs. Trágyáját ázott sárba gyúrták, s ezzel tapasztották az igényesebb tárgyakat, mint a kemence elötéjél vagy a katlant. Ha megdöglött, akkor darabokra vágva a dögkerékre került, s onnan étették meg a sertésekkel. A lóval való bánás a férfiak teendője volt. A fiúgyermekek már öt-hatéves korukban kijártak az apjukhoz, vagy legénytestvéreikhez a lúólba, ahol a kisebb munkákat ellesték, alkalomadtán ráültek a lovakra. Figyeltek az idősebbek társalkodására, esetleg tüzelgcttek a kandallóban. Ahogy felcseperedtek, kiköltöztek hozzájuk a ló istállójába. Simon Gábor 90 éves tiszacsegei adatközlőm a hatodik osztályt már a színatartóból járta ki - emlékezik vissza. Nem is feküdtek dunnás-párnás ágyba, csak amikor megnősültek, s új asszonyt vittek a szülői házhoz. A lóhajtás a legtekintélyesebb férfi tiszte volt. A gyepiül csak 50-60 évesen adta át idősebb fiának. Munkában azonban a szógaleginy helyettesítette. A lótartó család férfitagjainak a ló körüli munkák tették ki életük legnagyobb részét. Hajnalban keltek a lóhoz; etetés, itatás, pucolás, mind megannyi korai munka, mert mikorra (nyáron 4-5 órakor, télen 7 órakor) fogtak, akkorra ezekkel készen kellett lenni. A kiskocsisok Hajdúböszörményben tavasztól őszig a mezőn éjszakáztak a lovakkal. Az igáslovak éjjelente a város körüli legelőkön, tarlókon, ritkán az erdőn legeltek. Mikorra fogni kellett, akkorra hajtottak be a gazdasági udvarba. Ha késtek, akkor a gazda a vályú végére helyezett mécsessel várta őket. Ez a késedelmes kocsis amolyan megtréfá-