Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TISZA-MENTE ÉS A HAJDÚSÁG

A LÓ A HAJDÚSÁGI PARASZTOK KEZÉN* A ló a XIX. században a hajdúsági parasztok legfontosabb, ezért nélkülözhetetlen igásállata lett. Több helységben, így Hajdúböszörményben, Hajdúszoboszlón a hagyományos gazdálkodásból nagymértékben kiszorult az igavonó ökör. A szarvasmarha-ló 1800-as években lezajló eszközváltásnak minősülő szerepcseréje összefüggött a paraszti gazdálkodás szerkezetének változásával. A folyamatot gyorsította a mind nagyobb teret hódított extenzív szántóföldi művelés, illetve az árucsereforgalom növekedésével a szekerezés, a fuvarozás. Közben a szilaj lótenyésztés is megszűnt, helyébe a félszilaj illetve a kezestartás lépett. Ennek megfelelően egyre kevesebb lovat legeltettek a menetekben, a kisebb településekben (mint Polgár, Tiszacsege) csak a nyári teherhordás kezdetéig tartottak ménesekel, augusztusra széjjelverték a pásztorolt állatokat, s ettől kezdve ki-ki saját gazdaságában tartotta a csikókat, a lovakat. (Tanulmányunkban a Hajdúságot tágabban, nem történeti egységként értelmeztük. Ide számítottuk Tiszacsegét és az etnikailag elkülönülő Polgárt is.) A hajdúsági parasztember legkedvesebb és leghasznosabb háziállata a ló. A kezesen tartott kis csikók a gyermekek kedvence volt, zabbal, újabban kockacukorral kedveskedtek nekik. Alig száradt fel az anyja alól, már nyakába kötötték a kiscsengől. Mihelyt megerősödött, szabadon járt a szekérbe fogott anyja után. A csengő szaváról tudták, hogy merre legel, mennyire maradt el. Becézgetés közben kapta nevét is. A névadásban kifejezésre jutott a parasztemberek lovak iránti szeretete mellett ötletességük és természetismeretük is. A kancalovdk leggyakoribb nevei: Baba, Badar, Bogár, Bolygó, Böske, Bözsi, Csillag, Dajka, Dáma, Deres, Duci, Fáni, Giza, Gizi, Gróber, Holló, Ilka, Juci, Julcsa, Kati, Kedves, Kincses, Lenke, Lepke, Lida, Manci, Mari, Matild, Mudri, Nelli, Olga, Piri, Ráró, Remény, Sári, Tünde, Tüzes, Vilma, Virág, Zsuzska. Herélt lovak nevei: Bandi, Batár, Báró, Bátor, Betyár, Bolygó, Büszke, Cigány, Cézár, Csalfa, Cserkész, Csébe, Csinos, Dezső, Durcás, Guszti, Gyurka, Jani, Jankó, Jóska, Kesely, Kígyó, Laci, Matyi, Miska, Muki, Pajkos, Pali, Pista, Pityu, Rabló, Remény, Sándri, Sárkány, Szilaj, Vándor. Vegyesen alkalmazott nevek: Baba, Badar, Bagó, Bársony, Bella, Biri, Buksi, Busány, Csókos, Gidrány (herélt sárga ló), Hajnal, Holló, Kacér, Madár, Muci, Murza, Pille, Piszra, Ringyó, Sárga, Szárcsa, Szedres, Szellő, Szikra, Szilaj, Tini, Tündér, Tüzes, Vircse, Vidám. A tanyán élő cselédgyerekektől sem tiltották, nem is tilthatták meg azt, hogy kocsis apjuknak ne segítkezzenek a lovak és a csikók körüli munkák közben. Ha tehették, kezesítették: megkefélték, megetették, megitatták a gondjaikra bízott állatot. A ló, bár jelképesen, de változatos szerephez jutott a gyermekek életében. Naphosszat lovacskáztak, kóré-lovaztak a fiúgyerekek a falu melletti gyepen. A hasított körmű állatok (sertés) körömcsontjaiból csontcsikókat, csutkaízikből játéklovat készítettek. A mézesbábu lovas huszár a legkedvesebb vásárfia a legénykéknek. A lányok mézesbabát kaptak. A ló elkísérte a parasztembert a bölcsőtől a koporsóig. Lovas szekérrel vagy szánnal szaladtak a bábáén, hogy segítséget vigyenek a vajúdó anyának, azon utaztak a keresztelőbe is. Két-három éves fiút már ráültettek a szelídebb lovak hátára, 10 éves korában * A tanulmány megírásakor: Balogh István, Ecsedi István, Fényes Elek, Gaál László, Györffy István, Hófer Tamás, K. Kovács Péter, László Gyula kutatásainak eredményeit is felhasználtam.