Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

Fehér József: ARCKÉPVÁZLAT BENCSIK JÁNOSRÓL

ébresztette fel bennem a néprajz iránti fogékonyságot. ízesen beszélt erdélyi élményeiről, a sóhegyekről, Kovászna fürdőjéről, a fenyveserdők állat- és növényvilágáról, a fenyőmadárról, amelynek a piszkát is meg lehet enni. Talán utána vágytam annyira ismerni Erdélyt, a hegyeket. - Apám egyébként olvasgatott, szeretett művelődni, bár műveltsége nem volt széles körű. Talán ennek is köszönhető, hogy makacsul őrizgette elődei népi ismereteit, s haláláig hitt a néphit minden jelenségében. -1945 őszén kerültél Debrecenbe, a piarista gimnáziumba a falusi tehetségmentő akció révén. Nem lehetett könnyű ilyen előzmények után megszokni a nagyvárost, meg pótolni, behozni a helyzetedből következő hiányokat, lemaradást. - 1945. november 3-án utaztunk be Debrecenbe anyámmal, a gimnáziumba. Hallatlan várakozás előzte meg ezt a napot. Minden ismerősömtől elköszöntem. Még a szomszédoktól is. Kifejezetten vágytam Debrecenbe. Amikor megláttam a város panorámáját, a templomtornyokat, akkor fogott el valami különös félelem. De legyűrtem. Anyám leadott, ruháimmal, takarómmal egyetemben. Megkezdődött a tanulásom. Nehezen ment a dolog. Sem ismeretanyagom, sem tanulási módszerem nem volt, s még az sem, aki segítsen. így latinból félévkor csaknem megbuktam. Év végére is volt mit szégyenlenem. Nem akartam hazamenni a bizonyítvánnyal, hiszen otthon csaknem mindig kitűnő voltam, s most két 2-es is: latin, magyar! Somhegyi tanár úr látott meg, hogy valami nincs rendjén. Nem baj fiam, vigasztalt. Ha visszajöttök ősszel jelentkezz nálam, én vagyok a könyvtáros, s olvasni kezdel. Úgy is volt. A rab ember fiaival kezdtem, majd a többi Móra-regény következett. Csak úgy faltam a könyveket. Tanultam és olvastam. Vasárnaponként meg a vasúti nagy hídon álldogáltam: vajon melyik sínpár visz Csege felé? 1946 októberében haza is szöktem... - Másodikos, vagy harmadikos koromban találkoztam először Shakespeare-rel. Ráértünk, volt 2-2 forintunk. Megkérdeztük az egyik felsőst, az utcán futottunk össze vele, hogy melyik előadást nézzük meg a moziban? Azt mondta, hogy a Shakespeare-t. Ha azt látjuk valahol, soha ne tétovázzunk. A Hamletet adták. Nagy élmény volt számomra. Nem kerültem el soha többet. Mindegyre vadásztam a nevét. Közben olvastam, szorgalmasan. Két év kellett, míg az előttem lévőket befogtam. A 3. osztály végére én is kitűnő lettem. Ekkor jött az államosítás. - Amilyen hátránnyal indultál, az a későbbiekben, a pályádon előnnyé vált. Mikor jöttél rá, hogy a néphagyományok természetes örököse vagy, hogy kincs van a birtokodban? - Ott a gimnáziumban, úgy 1947-48 táján. Az államosítás első évében, 1948 őszén nem voltunk túl bőségében a konviktusi felszerelésnek. Ágyakat kellett szerezni, úgy kaptunk valahonnan a MÁV-állomáson keresztül. Egy álló délután hordtuk az ágyakat, s mi a „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják" ismert kollégista dal mellé, éppen ekkor, ágy hordás közben tanultuk meg a „Dús kalászok lengetik selymes fürge szellők..., Szántsatok csak traktorok, szánts, arass te gép!..." szovjet dalt. Nagyon tetszett a végén a kétszólamúság! Ekkor honosult meg körünkben a „zakatolás", a „hegyek-völgyek között zakatol a vonat" nagy népi játék! A Varga, Batthyány és a Szent Anna út kereszteződésében! Ott zakatoltunk. S közben lassan elfelejtettük magyar voltunkat. S jöttek a mozgalmi ünnepek, április 4-e, óriási felvonulás Debrecenben, s mi a MÁV-állomástól a Nagyerdőig gyalog, fújtuk, egymást követve, hogy „Dózsa népe...", meg „Április 4-ről szóljon az ének..." című dalokat. S a kultúrműsorok! A Sallai Saci ropta (mindig) az orosz táncot a színpadon. Mi szívesen néztük, mindig kivillant kövérkés combja. Meg tangóharmónika hozzá!