Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)
Fehér József: ARCKÉPVÁZLAT BENCSIK JÁNOSRÓL
- Ebbe a világba robbant bele Rábai Miklós előadásában az Ecseri lakodalmas! Mit tudtuk mi akkor, hogy az Állami Népi Együttes miért Állami, miért Népi és miért Együttes... Lesz valami szép előadás. De nekem nem volt pénzem. Otthon akartam maradni. Pataki László tanár úr, aki nem volt nevelőtanár, csak friss házasként ott élt a kollégium épületében, kérdezte, hogy hát te? Nincs pénzed? Mennyi a belépő? Mondom, a karzatra 2 forint. Kezembe nyomta, és én már futottam is, még betolakodtam a kultúrház emeletére, a karzatra. Ha nem is láttam mindent tökéletesen, de mindent hallottam, a csodás, összhangzatos magyar kórusműveket, a zenekart, a népdalokat, néptáncokat. A kollégiumban megváltozott minden. Ettől kezdve énekeltük a „Drága föld, szülőhazámnak földje" mellett a „Csütörtökön virradóra, ráültem egy pej csikóra", meg más népdalokat. S ez idő tájt robbant a sok szovjet film közé egy különös film, a „Vadvízország"! Hihetetlen, de óriási hatást váltott ki belőlünk ez a film, ez az élmény. - Meggyőződésem, hogy a sematizmus, a szervilizmus utáni újjáéledés két nagy folyama a Népi Együttes és a „Vadvízország", legalábbis az én életemben. Rádöbbentem, rádöbbentünk, hogy vannak értékeink nekünk is! Vannak táncok, dalok, kórusművek. Magyarok! -A gimnázium után a debreceni egyetemen magyar-történelem szakot végeztél... - Pontosabban az ELTE-re felvételiztem, Pestre, régész szerettem volna lenni. De nem vettek fel, mert a falunkbéli tanácselnök olyan véleményt írt az egyetemi felvételimhez (1953-at írtunk akkor), hogy az apám fél kulák, meg fél osztályellenség, négy és fél holdas parasztgazda meg római katolikus harangozó. Ez ugye két állás volt a korabeli felfogás szerint, s azt jelentette, hogy miután nem írtam be az önéletrajzomba ezt a rendkívül fontos tényt, nem vettek fel, helyesebben nem adtak volna kollégiumot. Most mit kezdjek én Pesten kollégium nélkül? K. Kovács László, különben falumbéli, akkor az ELTE-n tanított, azzal vigasztalt: ne bánd, ha nem leszel régész! Ha nem ásták ki idáig azokat a csontokat, akkor ezután is ott lehetnek a föld alatt. De ha meghal egy ember úgy, hogy te nem hallgattad meg, akkor az olyan veszteség a nemzeti kultúra számára, amely pótolhataüan. Tanulj néprajzot Debrecenben! Ott viszont nem volt muzeológus-képzés akkor, csak szakképzés, magyar-történelem szakos diplomát kaptam 1957-ben, s ehhez szereztem még meg a néprajzos képzettséget. - Kik tanítottak az egyetemen? Kiket tekintesz példaképeidnek, mestereidnek akár az egyetemi évekből, akár a gyakorlati muzeológiában? - Janó Ákost tartom az első mesteremnek, ő igazán célratörő muzeológusi alkat volt akkor is. A Hajdúsági Múzeumban vele dolgozva tanultam meg az alapokat, a szakmát. A helyi történelem fontosságára is ő irányította a figyelmemet a „nagy" történelmen belül. Tőle tanultam meg azt például, hogy mi a szép a népművészetben. Hogy sem nem az avítt, sem nem a díszes a szép, hanem az értékes a szép! Az értéket pedig a tárgyban megtestesült idő, a történelmi kor, a társadalmi üzenet, s a mindezeket fel idézőképesség jelenti! - Szabadfalvi Józseffel egy középiskolába jártunk, még onnan az ismeretség, mely akkor mélyült barátsággá, amikor a KLTE-re kerültem, s a Néprajzi Intézet második otthonommá lett. Tőle a tudatos és tervszerű anyaggyűjtést tanultam meg. Elbűvölt racionális és módszeres egyéniségével, ő, mint más néprajzosok is, idegen pályáról tévedt át, kémikusként kezdte, s ez nagy haszonnal járt. Nem azzal kezdték a tanulást, hogy én néprajzos leszek (és semmi más)! Ezzel a szemléletmód lett gazdagabb, mert a másfajta tudományterületek megtermékenyítik a néprajzoskodást, a földrajz, a kémia, a matematika. Szabadfalvit is atyamesteremnek tiszteltem, nemcsak az egyetemen, hanem később is, amikor készültek a hajdúvárosok monográfiái.
