Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

Fehér József: ARCKÉPVÁZLAT BENCSIK JÁNOSRÓL

gyermek, hogy főzzenek varjút. Fel is mászott néhány fészekért, amelyből több fiókot kidobált. Ezt hozzákezdtek nyúzni, amikor a legeltetett marhák rábődültek a nagyapámra s apámra. Nagyapám a fának támasztotta a hátát, s bottal védekezett a vérszagtól megvadult marhák ellen. Apám pedig egy fán keresett menedéket. Végül másik társuk segítségével sikerült megszabadulniuk a felbőszült állatoktól. Ebből is kiderült, hogy nagyapám késő öregkoráig a legelőt nem hagyta. - A gulyában mindig volt egy-egy tehene a családnak. Egyik alkalommal, mondotta apám, az éppen áldott állapotban lévő nagyanyám ételt vitt a gulyához nagyapámnak, amikor a saját tehenük észrevette a piros ruhában közeledő gazdasszonyát. Nagyapám azt hitte, hogy az ismeretség örve alatt megy elébe a tehén. Az azonban mindjárt fellökte a nagyanyámat, aki olyan súlyosan sérült, hogy nem tudott ép gyermeket világra hozni, illetve időnap előtt elvetélt. Mire nagyapám a helyszínre érkezett, késő volt, mert nagyanyám a földön feküdt. Az öreg, dühében egyetlen ütéssel agyonütötte saját tehenünket. Talán nem is volt több tehenünk. Soha nem futotta többet tehénre. - A családunk egyébként ló- és szarvasmarha-pásztorló család volt. Dédnagyapámék ismert fuvarosok voltak Csegén. A tiszai révben kipakolt árut vitték Debrecenbe, vagy megfordítva. A Tiszán átmenő távolsági kereskedelem adott munkát nekik. Eger-Debrecen között sok árut kellett szállítani. S ők, nem lévén telkesek, ebből éltek meg. E tényről a „Lóra csikós" kötetben is megemlékezem. Tudvalevő, hogy a szárazföldi fuvarozás fontos volt, így a lótartás nem utolsó szempont egy parasztcsaládban. A lótartó fuvarosok csapatokban járták az országutakat. Egyik alkalommal a hazafelé tartó csegeiek bementek a kishortobágyi csárdába inni, lemosni az út porát. Itt aztán összeakaszkodtak a pásztorokkal, akiket kivertek a csárdából. Azok sem maradtak adósak. Az egyik Bencsik-fiút, a Jánost, aki a csapatban a szekérsor végében haladt, leszúrták. Halva vitte haza a két lova. Ez úgy az 1870-es években történhetett. Természetesen utána kellene nézni az anyakönyvi adatokban. - Nagyapám másik testvére, a Balázs meg úgy járt, hogy virtuskodó legény volt, amikor egy sárban ragadt vagy inkább szénával megrakott szekeret kihúzott, illetve elhúzott, de ez olyan feladat volt számára, hogy megszakadt, és belehalt, még viszonylag fiatalon. - Volt-e a családban, vagy a rokonságban iskolázott ember, aki irányította érdeklődésedet? - Nem. Az apám ugyan jó képességű iskolás gyermek volt, de meg sem fordulhatott a fejében az, hogy másként éljen, mint elődei. Az apjával járt szezonmunkára, például ők is vágták a Tiszaközt lévő óriási nyárfákat. Közben vesszőt hántottak, alkalmi pásztorkodást vállaltak, a nagymajori uradalom marháit legeltették stb. így jött a háború: 18 évesen, 1916-ban vonult be katonának. Egy rövid katonai előképzés után a vöröstoronyi szorosba vitték alakulatával együtt, ahol az volt a feladatuk, hogy az Erdélyre támadt román csapatok kiverését követően a harcmezőn temetkezzenek. Előzőleg minden hulláról le kellett venni a ruháját, csizmáját. Két hétig folyt a temetkezés. Nyár vége volt, érthetően kényelmetlen volta tűzkeresztség. Innen menekülni akart, s mindjárt jelentkezett ácsnak, amikor azt keresték az alakulatnál. Szolgált az erdélyi földgáz- és olajkitermelésnél. Izaszacsal, Dicsőszentmárton, Bázna, Mezősármás neveit sokat emlegette az apám. A háború vége felé, apám érthetően haza akart jönni, de sokáig húzódott az ügyük, mígnem verekedés miatt is, meg magyar voltuk miatt is, megbotolták őket Marosvásárhelyen a román hatóságok. 75 botot kapott, s úgy dobták át Biharkeresztesnél a már meghúzott haláron 1920 őszén. - Visszatérve Erdélyre: apám sokat megfigyelt az erdélyi parasztok életéből. Megtanult románul is. A havasokon élő pásztorok juhtartásáról is sokat beszélt. Talán ő