Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

NEMZETISÉGEK BÉKÉS-CSANÁDBAN

A XVIII. század első évtizedeitől a Dél-Alföldet, illetve tájegyeségünknek a török által elpusztított, néptelen pusztaságait megülő új telepesek eredeti lakhelyükről hagyományos kultúrájukat, népszokásaikat is magukkal hozták. E rítusokkal, mágikus cselekedetekkel új otthonaikban is még évszázadokig éltek. Az Iván-napi szokások is megtalálhatók voltak Békés megyében, a valamikor színes és gazdag szokásanyag azonban megkopott, kihalóban van, egykori paraszti „értelmét" elveszítette. A magyar etnikum körében a Szent János tüzének meggyújtása, illetve a tűzugrás szokására több adatunk is van. Gyulán 1757-ben Hueber páter jegyezte fel, hogy „Keresztelő Szent János ünnepén a mezőn négy helyen is nagy tüzet raktak. Tüzes férfiak és nők, fiúk és lányok egymás után sorban ugrálták át a legnagyobb lángokat..." 1831-ben 110 kéve venyige hamvadt el Szent János tüzében.

5 De néprajzi leírásban is olvashatunk arról, hogy „Békés megyei néphagyományok közül az egyik legelevenebb, élő és feltűnést keltő a Kevermesen évről évre megisméüődő Szent Iván-napi tűzgyújtás szokása.

6 Az általam tanulmányozott három nemzetiségi település (Gyula, Battonya, Magyarcsanád) román (és szerb) családjai körében Szent Iván-napjához kapcsolódó rítusokban feltűnő szerepet kapott a sínziene (tejoltó galaj, galium verum) nevezetű, vadon termő virágos növény. Hatóanyagát használják fel sajtkészítő eljárásaik közben a Kárpátok hegyi pásztorai.

7 Gunda Béla írja e néprajzi jelenségről, hogy „A tejoltó galaj (sínzuiana, Galium verum) használatáról Nyerkilesty környékén legeltető román pásztoroktól szereztem tudomást."

8 Ez azonban, mint kiderítette később, nem elszigetelt jelenség csupán, hanem széles körben elterjedt szokás része. Egyaránt alkalmazták az erdélyi román és magyar, továbbá a Kárpátok hucul és szlovák pásztorai is.

9 A tejoltó növényekkel kapcsolatban veti fel a következő gondolatot: „A fenti adatokból kétségkívül megállapítható, hogy a Kárpátokban a növényi (tej-) oltók nagy területen és különböző népeknél vannak elterjedve. A különböző növényi oltókat Európa más vidékein és népeinél is használják. A növényi oltók ősi használatát Európában a görög és római adatok mindennél jobban bizonyítják. A Kárpátok területén a tej gazdálkodás egészének részletes analízisére lenne szükség, hogy megállapíthassuk, hogy az egyes népeknél melyik és milyen kultúrtörténeti rétegbe tartoznak a növényi oltók (kiemelés tőlem, B. J.)."

10 A fentebb írott román (és szerb) néprajzi adatok talán közelebb visznek bennünket e kérdésre adandó válasz tisztázásához, illetve a tejoltó galaj mágikus szerepének tisztázásához. Kétségtelen, hogy a leírt dél-alföldi román (és szerb) szokástöredékekben a sínziene, az iván-napi virág (galium verum) központi funkciót kapott. Ezekben a bajelhárító, szerencsét hozó, jósló, jövendőt befolyásoló mágikus eljárásokban a „háborítatlan gyepen nőtt vadvirágnak", a sînzeine-ndk a szerepe kulcsfontosságú. Ebből készült a lakóházak falára függesztett koszorú éppen úgy, mint a jövendölés célját szolgáló személyekhez kapcsolt koszorúk. Idő közben a koszorúkészítés gesztusában a díszítményfunkció lépett előtérbe, ezzel magyarázható, hogy a sínziene olykor csupán jelzésszerűen kerül bele egy-egy koszorúba. Csaknem bizonyos, hogy a formális (díszítő) jelleg erősödésével párhuzamosan a szokás irracionális tartalma, e rítus „értelme" halványult, avagy teljesen 5 Implom József'1971. 77. 6 Beck Zoltán 1974. 136. 7 Magyar Néprajzi Lexikon IV. 92. Bp. 1981. 8 Gunda Béla 1966. 35. 9 Gunda Béla 1967.164-165. 10 Gundai. m. (1967) 168.