Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)

A lakótelep (Tóth Pál)

Az új lakótelepeket ért kritikák kezdettől fogva sok szálon futottak, eleinte politikai és közgazdasági indíttatásúak voltak, és csak egy bizonyos idő elteltével kezdték el dominálni a lakótelepekkel kapcsolatos kritikákat az új városrészek sivárságáról, egyhangúságáról, a lakótelepek hiányos ellátásáról, a hiányzó városias megjelenésről és a lakók állítólagos magányosságáról szóló szövegek. Ezek, a későbbi hazai lakótelep-kritikákat uraló mozzanatok tulajdonképpen a hatvanas években és Nyugat-Európában nyerték el - a lakótelepek körül kavargó vitákban - valódi jelentésüket. Mindezek eredményeképpen a lakótelep a „lombik-város" metaforájává vált, és kezdett egyre szélesebb körben rossz érzéseket kifejezni és lehangoló jelentést kapni. Az eredmény pedig egy majdnem elementárisnak tetsző elutasítás lett a szériában gyártott házakkal és lakásokkal szemben. A nagy volumenű lakásépítés képzete ilyenformán már akkor összekapcsolódott a lélektelenség, eltömegesedés, nivellálódás, anonimitás stb. fogalmaival, amikor Magyarországon éppen, hogy elkezdődött a házgyárakra alapozott 15 éves lakásépítési program. A lakótelep-kritika, főként a szomszédsági együttműködésről folyó viták eredményeként, tendenciájában a történelmi városrészek, városok glorifikálásához, a város romantizálásához vezetett - szükségképpen. Az új városrészeket a régi város idealizált képzetével állították szembe. Ahogyan a XIX. századi ipari nagyvárosok kritikájában a falusi vagy kisvárosi közösségiség fogalma szolgált értékmércéül, valami hasonlónak voltunk tanúi a XX. században a lakótelepekkel összefüggésben is. Ez a felfogás uralta Alexander Miísherich pamfletjét, amely első ízben hangsúlyozta ezeknek az új elvek szerint épült városrészeknek zordon mivoltát, és Jane Jacobs híres könyvét egyaránt. Jacobs a sűrűség, a sokféleség, a vitalitás, a színesség és elevenség mozzanatait emelte ki, amelyek leginkább a mediterrán világ városainak sajátjai, de amelyekről úgy gondolta, hogy ezek mindenfajta városi lakónegyed kívánatos minőségei. Néhányan az ócsárlók közül azután riadót fújtak, és a lakótelepek lakóinak szószólóiként léptek fel. De nagyon különböző módon és különböző célokat követve. Egyesek például azért ágáltak, hogy jobb lakótelepeket építsenek : tehát olyan új városrészeket, ahol a lakók jobban otthon érzik magukat, ahol szebbek a házak, nagyobbak a lakások, magasabbak a fák és sűrűbbek a sövények. A hazai, főként a hetvenes években érvényre jutó lakótelep-kritikákat ez a jobbító alapállás hatotta át, és a tömegközlő médiák elsősorban ebből az alapállásból ostorozták sűrűn gyarapodó lakótelepeinket. A lakótelep-kritikáknak volt azután egy másik vonulata is, amelyek arra törekedtek, hogy világossá tegyék azokat a negatív társadalmi, pszichológiai hatásokat, amelyek ebből a merőben új és szokatlan beépítési módból fakadnak - szerintük. Ezen keresztül azután a városépítés (és lakásépítés) kizárólagosan érvényesülő alapelveit támadták. Ezek a kritikusok a lakók csalódásairól és nehézségeiről cikkeztek: az új lakótelepek szokatlansága komoly adaptációs nehézségekkel járt együtt, mondták, és ez teljesen új térbeli, társadalmi és pszichikus orientációt kívánt tőlük. Mások azokat a problémákat hangsúlyozták inkább, amelyek abból származtak, hogy a lakótelepek intézményi ellátása gyenge, meszsze esik a városközpont, rosszak a közlekedési kapcsolatok, túlságosan drágák az itteni üzletek stb. Ráadásul mindezek a negatívumok egyszerre és egy időben sok embert sújtanak. A lakótelepekkel foglalkozó empirikus kutatások egybehangzóan azt mutatják, hogy az előbbiekben vázlatosan érintett és a hazai lakótelep-kritikákban is igen nagy hangsúlyt kapó nehézségek a legtöbb új lakótelepen egy idő után lényegesen enyhültek, vagy telje-