Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)

Az Avas fotografikus képe (Tarcai Béla)

talanul birkózhattunk Tacitus komplikált mondatszerkezeteivel és csupán pihenésképpen versengtünk egymással, hogy ki tudja több tizedesjeggyel előszámolni a Ludolf-féle számot. Itt akkoriban még lehetett tanulni, pihenni, esetleg párosával andalogni a vadgesztenyék árnyékában, a Kűhne-pihenő kőlócájáról végig lehetett tekinteni a városon a vasgyár füstölgő kéményeitől a belvárosi tornyokig, vagy a keleti platóról Hejőcsabáig. És ugyanúgy a városból is szinte mindenhonnan rá lehetett pillantani a hegy üdítő zöld foltjára. A zöld árnyékokban nemcsak a borok és a kedélyek forrtak és fogytak, hanem itt emberek is éltek, laktak a szőlők között elszórt tanyaházakban, villákban, a Kisavas oldalához lapuló kunyhókban és a danyisi barlanglakásokban. Az Avas együtt élt, lélegzett a várossal. A városlakó Avas-élményének sokszínűségéből most egyet szeretnék kiemelni, amire azt lehetne mondani, hogy a legáltalánosabb, mégsem a legismertebb. Azt az Avas-képet, amit a fotográfusok közvetítenek, immár jó száz éve. Ez az a kép, amit bárki magával vihet levelezőlapon vagy saját fényképezőgépében, esetleg néhány fényképes kiadványban és amit bármikor elővehet, visszaidézendő a személyes találkozás kellemes vagy kellemetlen pillanatait. A fotográfia 1839-ben lett világszerte ismertté, Miskolcon 1844-ben tűnt fel az első vándorfényképész, az Avast mégis csak a 70-es évek végén, de még inkább a következő években kezdték felfedezni a fotográfusok. Érdemes ennek a jelenségnek az okát közelebbről is megvizsgálni. Érdekes ellentmondás, hogy a világítóeszközök hiánya a kezdeti idők fényképészét a szabadba kényszerítette, mégis először és elsősorban embereket örökített meg és csak később vette észre a természeti és az épített környezetet. Technikai korlátozottságokkal is birkóznia kellett, hiszen a szárazlemez és a celluloidszalag megjelenése előtt, a nagyméretű és kezdetleges objektívekkel felszerelt gépek cipelése komoly fizikai teljesítményt is igényelt. S ha ehhez még hozzászámítjuk a helyszíni kidolgozáshoz szükséges felszereléseket, máris érthetővé válik, hogy a hőskorban miért csak kevesen vállalkozhattak természetfényképező expedícióra. A kérdés társadalmi oldalát tekintve, az is érthető, hogy a fényképező és a fényképezett ember elsősorban a saját „élethű" képmásába volt belefelejtkezve és csak később kezdte értékelni azt a környezetet, amelyben a képmás új értelmet nyer. A környezeti fotográfia iránti igény tehát egy ütemmel később jelent meg s ennek kielégítését a technika rohamos fejlődése tette lehetővé. Ebben az időben alakult ki az a polgári városlakó réteg, amely már igényes volt a környezetével szemben és követelte a város vezetőitől az Avas rendezését is, mert a 80-as évekig a városvezetés ezzel különösebben nem törődött. Az Avas tehát - mai kifejezéssel élve - nem lehetett „fotogén". Az egyetlen figyelemre méltó épületegyüttest, a templomot és a hozzá tartozó tornyot a város felől szinte teljesen eltakarták a magasra nőtt fák. Nyilvánvaló, hogy a hegyről is nehezen lehetett rálátni a városra, a dúsan nőtt növényzet miatt, pedig ekkor már alakul a városkép, amelyről az 1910-es Miskolci Kalauz azt írja, hogy „a város belső részei rendesen és csinosan vannak építve". Az Avast, mint kettős rendeltetésű városképi egységet, nem volt elég egyszerűen csak észrevenni, hanem sok más körülménynek is közre kellett játszani abban, hogy sokak legkedveltebb fotótémája, sőt a város szimbóluma legyen, és hogy fotografikusan láttassa is Miskolcot. Szerencsésnek mondhatja magát az a város, amely fölé hegy magasodik, mert a madárperspektíva, vagyis a rálátás soha el nem évülő élményét tudja nyújtani lakója