Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)

Az Avas fotografikus képe (Tarcai Béla)

Az Avas fotografikus képe A

„Miskolci Kirakat" 1936. évi füzetében az Avast bemutató rövid írás Miskolc irodalmi mindenese és 28-as embere,

1 Sassy Csaba verssoraival invitálta a város lakóit és vendégeit a hegyre: Ki napjait már megszámláltnak érzi S aki fölött a gond kuvikja szól, Mámort tetézni, bánatot felezni Töltsön az Avas ó-boraiból. Kétségtelen, hogy az Avashoz kötődő élmények sokaságában a Kis- és Nagyavas romantikus pincesorai, a bennük érlelt, részben a déli lankákon termelt, részben a Hegyaljáról ide szállított borok zamata, a présházakban vagy az előkertekben zajlott szolid vígasságok emlékei a legmaradandóbbak. A békésebb időkben aligha sétálhatott el az érdeklődő idegen a hétvégeken a pincék előtt, hogy szíves szóval meg ne hívták volna egy pohár borra és kis beszélgetésre. Az így betévedt vándor rendszerint egy összeszokott baráti kör, a pincék legtöbbjében kialakult asztaltársaságok valamelyikének kellős közepén találta magát. A barátkozás végén a vendég azzal tudhatta le az elfogyasztott bor árát, hogy beírt néhány elismerő szót a társaság emlékkönyvébe. De hová tűntek ezek az emlékkönyvek? Elvesztek, eltűntek éppúgy, mint az asztaltársaságok és velük együtt a polgári szórakozások, és eltűntek a zöldvendéglők is. 1933-tól őrzünk egy fényképet, amelyen Marjalaki Kiss Lajos pincéjének előterében kedélyesen borozgató társaság körében Móra Ferenc is látható. A korabeli feljegyzések szerint az író úgy vallott erről a találkozásról, hogy itt érezte magát utoljára boldognak. A miskolci városlakóknak a második világháborút megelőző időkben több kedvelt kirándulóhelyük volt. Szívesen keresték fel Tapolcát, a ládi erdőt,

2 a Mexikó csárda környékét

3 és Perecest. (Ide azért is szívesen jártak az emberek, mert a vasgyári kisvasúton ingyen lehetett utazni.) És volt természetesen az Avas. Nem véletlen azonban, hogy a mai generációk tudatában elsősorban az Avas él úgy, mint klasszikus városi pihenőhely, hiszen erről hallhattak a legtöbbet. Ennek oka az a sajátos világ, amit ez a hegy képviselt. Nemcsak szőlői, gyümölcsösei, pincéi és hangulatos sétányai miatt, hanem főként azért, mert a mindig csúnyának és rendetlennek elkönyvelt Miskolc kőrengetegében és zajában a szépség és a nyugalom oázisát képviselte. Én még emlékszem azokra az időkre - többek között arra az esztendőre, amelynek nyarán a mi nyakunkra is rászakadt teljes súlyával a háború -, amikor a pergolák rózsaillatú csendjében, az érettségire készülve, még zavar-