Végvári Lajos: Szalay Lajos (Miskolc, 1990)

tálta, emiatt nem lehet biztosan meghatározni keletkezési helyüket. Lettres Francaises-ban közölt rajzain „a roppant ember- és életismeret mellett nagy ösztönösség nyilvánul meg Szalaynak e senkihez nem hasonlítható képességében, nyilván ez az, aminek .elevensége elragadja' Jean Cassout, a neves francia képzőművészeti írót - aki pedig éppen ez idő tájt jövendölte a képzőművészeti fantázia sorvadását. És hihetőleg a művészet mélyéről értette meg Szalay Lajos expresszivitását az arcok-sorsok mágusa, Rouault Párizsban, amikor a még ifjú művésznek az UNESCO ösztöndíjat átnyújtotta"

60 - írja Supka Manna. Cassou és Rouault után Picasso is csatlakozott a méltatóihoz. Egy tisztelőjének így nyilatkozott róla: „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a XX. századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz". A nyilatkozat időpontját nem ismerjük, de valószínű, hogy 1947 körül hangzott el, hiszen mindketten a Lettres Françaises munkatársai voltak. Ennek a nyilatkozatnak az eredetiségét később egyes kritikusok és Picasso műkereskedői is kétségbe vonták. Ennek ellenére a nyilatkozatot hitelesnek kell tartanunk. Szalay semmiképpen sem találhatta ki, hiszen sohasem volt készsége az önadminisztrációhoz. A Párizsban élő magyar írók, így Illyés Gyula, Somlyó György, s a festőbarátok, Bartha László és Szentiványi Lajos nem merészkedtek volna ilyen koholmányra abban a városban, ahol a művészeti élet minden mozzanata a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott le. A nyilatkozatot valószínűsíti Picasso több más olyan kijelentése is, amelyben id. Lucas Granachot, vagy Paul Kleet magasztalta, ám egyik-másikat később viszonozta. Szalay egész életében a magányosságot kereste. A párizsi magyarokkal sem találkozott gyakran, Picassot csak látásból ismerte, de sohasem beszélt vele. Előfordult, hogy egymáshoz közeli asztalnál ültek a kávéházban, tudtak egymásról, de egyikük sem kezdeményezte a találkozást. Pedig a kritikusok Párizsban és később is gyakran összehasonlították Picassóval. „Hogy a kritikusok milyen módon enyhítik az érdességét annak, amit mondani akarnak, ez az ő dolguk" - mondta egy riporternek. A felesége hozzátette: „Párizsban is jöttek hozzá sorban rajzokért. Azt mondta: ne tőlem vegyenek . . . Ki vágyókén? Egy senki. Vegyenek Picassótól".

61 Később így ítélte meg ezt a mondatát a művész: „Megmondom, abban a kijelentésben volt egyfajta mérhetetlen pimasz gőg. Az, hogy ugyan mit jelent nekem ennek a hülye csordának a véleménye? ... Ez nem egy felemelő vélemény és nincs is jogom ilyenre, de valójában így gondolkoztam mindig. Mert azt láttam, hogy a siker olyan erkölcsi defektekkel jár, ami értéktelenné teszi az embert."

62 Mintha Munkácsy félelme ismétlődne meg Szalayban, mindketten rettegtek attól, hogy a sikert a bukás követi. Ezzel magyarázható, Szalay szinte félszeg szerénysége, és az a tulajdonsága, amit édesapja a „hiúság hiányának" nevezett. Szegénységénél is nagyobb „fogyatékossága" volt a gyakorlati érzék teljes hiánya. A békedelegáció távozása után is a Hotel Angleterre-ben maradt Szalay. A szálloda tulajdonosa kihasználta Szalay nagyvonalú figyelmetlenségét, egyre magasabb lakbért követelt. Nemsokára a keresete nagyobb részét a szállásköltség emésztette fel. Ekkor jött a művész életében oly gyakori szerencsés véletlen: felkereste az argentínai Tucuman egyetem elnöke és meghívta a grafikai tanszék tanárának. ítélet 1948. k. / Sentence / p. tus (31,8x29,4 cm) Művelődési Minisztérium tulajdona 336. lap