Végvári Lajos: Szalay Lajos (Miskolc, 1990)

Don Quijote / Don Quijote / Don Quichote / p. tus (Megjelent a Szalay Lajos hatvan rajza című kötetben. 1941.) nyozása nélkül. A magyar művészetben először történt meg, hogy egy grafikus művész befolyása alatt formálódjék egy új generáció művészete. Ugyanis a kiindulópont Derkovits művészete elvi indítás volt és nem stiláris. Abban is különbözött ez a generáció Derkovitstól, hogy nem törekedett a proletár „idealizálásra", nem festett szentképet róla. Szalay generációja mélyen átélte a nyomort, a szenvedést, a kilátástalanságot. Míg Derkovits képein a munkás megalázottságában is egy osztály öntudatos tagja. Az új generáció már nem akar osztályról beszélni, csak olyan a periférián élő emberekről, akik Dosztojevszkij szavai szerint megalázottak és megszorítottak. Derkovits számára a marxizmus betlehemi csillagnak látszik. Szalay generációjának jelképe a keresztfán vonagló haldokló Krisztus. A művész szóban is kifejtette álláspontját Kállai Ernő művészettörténésznek. A művész emlékezete szerint a riport gondolata úgy jött létre, hogy „Találkoztam Kállaival Egry Józsefnél Badacsonytomajban és együtt mentünk el. Sétáltunk a Balaton partján és az Egryvel kapcsolatos asszociációk kapcsán elkezdődött köztünk egy párbeszéd a magyar művészet akkori helyzetéről és ezt később Pesten is folytattuk".

50 Bár a művész emlékezete szerint ez az interjú képzeletbeli, de a szerző által neki tulajdonított gondolatokat nagyrészt hitelesnek érzi és ma is elfogadja. A beszélgetés során Szalay kifogásolta, hogy a kritikus nem ír eleget a fiatal művészekről. Kállai a bírálatot elfogadta, de hivatkozott a nehéz művelődéspolitikai helyzetre. „Hallgatok, káromkodom vagy fütyürészek, magamba húzódom - mondta Kállai - vagy a budai hegyek közt kószálok. Ha tudná milyen jó messzire kerülni az embereket". Szalay fiatalos hévvel így replikázott. „Áhá, most elárulta magát... . Ön is csak olyan, mint az önnel egykorú írók és művészek általában. Önök széplelkű humanisták, nem mernek szembenézni a társadalom mai fanatizált és brutális ábrázatával, irtóznak a valóság, elismerem, igen sokszor nyomorúság, gonoszság és butaság terhelte, közkeletű jelenségeitől. Finnyás erkölcsi és esztétikai műveltségük undorodva húzódik vissza a tiszta szellemi távlatok és a desztillált humánum bástyái mögé, ama bizonyos, sokat emlegetett. . . elefántcsonttoronyba. Ebben a szellemi összkomforttal berendezett, úri magányban élnek, mint jó européerek már amennyiben ezt az emberi elszigetelődést életnek nevezhetjük. Ám lássuk, mi a művészeti eredménye? Mit produkálnak a negyven-ötven év körüli, neves mesterek, művészetünk derékhadához tartozók . . . Valami leszűrt és letisztult, elfinomult és elkényesedett, elpuhult festői, illetve plasztikai tenyészetet, kellemes zsibongást, terjengő jóérzést, enyhe és sima lejtésű formákat, mindezt persze igen kultiváltan, artisztikusan. De nekem ezeknek a képeknek és szobroknak a láttán mindig az az érzésem, mintha langyos tejet vagy limonádét innék, vagy mintha ernyesztő mákonyt szívnék magamba. Hol van ez a művészet a mai ember veszedelmes életétől, a jóban és rosszban egyaránt hatalmas feszültségű, mozgalmas, drámai, társadalmi valóságtól, ennek a valóságnak a cselekvő lendületétől, a dolgok átható és szövevényes összefüggésétől. Az efféle indítékok helyett csöndes természeti idilleket, réveteg álmodo-