Végvári Lajos: Szalay Lajos (Miskolc, 1990)

A Benkhard osztályon készült tanulmányai azt bizonyítják, hogy elfogadta a nagybányai szemléletmódot, és modellhű, festői finom tónusban összehangolt színkompozíciókat készített. Ezek a korai művei erős rokonfelfogást mutatnak egyik legkiválóbb műteremtársának, Szentiványi Lajosnak a törekvéseivel. Ez természetes is, mert nem csupán a műteremvezető professzor, de a közös műteremben dolgozó tehetséges művésznövendékek egymás felfogását legalább olyan mértékben alakítják, mint a vezető tanár. Erre döbbent rá Vaszary János, aki feltétlenül hitt a tanári példaadásban. Egy ízben elismeréssel vizsgálgatta Szalay egyik rajzát. Mikor megtudta, hogy Szalay Benkhard növendéke ezt a megjegyzést tette: „Úgy látszik ez sem baj".

28 Ebből az epizódból azonban nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a művésztanár szerepe elenyésző: Hincz Gyula vagy Gadányi Jenő művészetének kiformálódása nehezen képzelhető el Vaszary tanítása nélkül. Viszont ellenkező példa is akad, az újjabbkori magyar pasztell festészet egyik legjelentősebb személyisége volt Imreh Zsigmond. Vaszary a legjobb tanítványának tartotta mindaddig, míg a fiatal művész az egri művésztelepen kapott élmények hatására a nagybányai természetelvűség követője lett. A feldühödött Vaszary átkozódása egész életére szóló sebet ejtett a miskolci remeteségébe visszavonult művészen.

29 Ilyen fájdalmas események egyetlen Benkhard-növendéket sem fenyegettek. Benkhard elismerte a művészegyéniség független és szabad alakulásához való jogot. Az ő korrektúráinak egyetlen visszatérő gondolata volt a minőség, a szépségre való igény. Ennek a fiatal művészekben való kifejlesztése volt a legfontosabb célja. A művész ismerje meg képességeit és önmagához méltó színvonalú műveket alkosson. Ez a pedagógiai magatartás nem volt ellenére Szalaynak sem, aki mindig szigorú kritikával vizsgálta műveit. Jó példa erre, hogy a tarnabodi templom számára festett oltárképet, mely Szűz Máriát ábrázolta, a falusiak tetszése ellenére szétvágta, megsemmisítette. Számos más festményével is így tett. Egy miskolci barátja a következő történetet jegyezte fel. A főisKola nyári miskolci telepén történt, hogy Szalay és barátnője Biri „halálosan szerelmesek voltak egymásba ... Lángoló nagy szerelem volt, idilljük talán azon a nyáron volt a leggyönyörűbb, mert később . . . Biri rokonságának intrikái elválasztották őket." „Szalay egyik csodálatos képet a másik után festette Biriről.. . kollégái el voltak ragadtatva a portrétól, de Lalónak egyik sem tetszett... A nyár végén Laló már harmadik nap dolgozott egy képen, mi meg minden nap tátott szájjal bámultuk, mivel a kép már első nap annyira „élt", és annyira Biri volt, fogadást mertünk volna kötni, hogy végre megszületett az, amit és akit ő akart. . . Laló egyszer csak ledobta a palettáját és az ecseteit. Hátrált két lépést és onnan nézte a képet, mereven, fagyott arccal percekig .. . Végre Laló megmozdult. Merev tartása felengedett, karjai lehullottak és mint egy madárijesztőnek úgy lógtak két oldalán. Majd egy nehéz sóhajtás szakadt ki belőle és a feje is lecsuklott... Az állványhoz ment, fölvett arról egy festők által használt kést, belevágta a vászonba és a keret mentén kivágta a képet. . . Csak állt ott. . . szeméből végtelen szomorúság áradt, szája körül pedig egy nagyon fáradt mosoly látszott, amikor csendesen megszólalt: - Beleadtam az egész szívem és minden tudáso-