Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

II. TERMÉSZETES NYERSANYAGOK ÉS FELDOLGOZOTT FORMÁIK A HAGYOMÁNYOS TERMÉKCSERÉBEN

Az épület- és tűzifa-kereskedelem az erdővidék „extenzív" kiélésének kísérője volt. A kitermelt fa önmagában is számottevő csereértéket képviselt, ami a parasztgazdaságok számára is fontos volt, de különösen jelentős hasznot biztosított a földesúri és állami erdők révén. Közvetítő kereskedelmében - a fenyőerdő övezete szlovák, ruszin és román tutajosai mellett - a fuvarosságnak jutott a legjelentősebb szerep, akik számottevő haszonnal adhatták tovább az erdővidéken olcsón megvásárolt fát. A 19. század utolsó harmadában a vasúti szállításnak egyre nagyobb szerep jut a fakereskedelemben, s a fuvarosság tevékenysége részben a rakodókra való szállításra korlátozódik, de egészében nem szűnik meg a fával nagy távolságra való szekerezés sem. Ne feledjük azonban, hogy a fával való paraszti kereskedelem valójában csak kísérője már a 19-20. században a kincstári és uradalmi erdők nagy tömegű fakereskedelmének, ám az utóbbi lebonyolításában is jelentős feladat jut a paraszti tömegeknek. Kereskedés a fatermékekkel A fával való kereskedés az erdővidék népességénél nem választható el a különféle fatermékek értékesítésétől. Magában az erdőirtás, erdőmunka folyamatában, a fakitermelés során a haszonfa mellett jelentős mennyiségű faanyag termelődik. Ennek különböző szintű megmunkálása, a nyersanyagba való különböző mértékű emberi „beavatkozás" az erdővidék népességének sokszínű tevékenységét tükrözi, melynek eredményeként rendkívül széles termékskála áll elő. Ezen produktumok vizsgálata mentén nem csupán a táji munkamegosztás történeti-néprajzi vonatkozásai tanulmányozhatók, hanem az életmód, a specializálódás és a különböző fokon szerveződött kézművesség számos problémája is. Néprajzi irodalmunkban közismert, hogy a Felföld felől a legkülönbözőbb faáruk, fatermékek tömege áramlott az elmúlt évszázadokban déli irányba. A történeti-néprajzi irodalom ezt olyan gazdagon adatolta, hogy jószerével evidenciának tűnik, így csupán néhány adatot sorakoztatok fel, amelyek a kereskedelmi kapcsolat mibenlétét is tükrözik. Bél Mátyás a Nógrád megyei szlovákok háziiparáról a következőket írja (1735-1743):,,. . . a földművelésen kívül, ami az év legnagyobb részét lefoglalja, olyan munkákba fognak, amiket másutt nem könnyen sorolnak a parasztok foglalkozásai közé. Olyan mesterségeket űznek ugyanis, amelyeket annak a helynek adottságai hoznak magukkal, ahol élnek. Ha az észak felé nyúló hegyeket jegenye- és lucfenyők borítják, ácsmesterek, asztalosok, akik nem haszon nélkül foglalkoznak zsindelygyalulással és deszkahasítással; ha azonban tölgyerdejük van, hordókat abroncsoznak, ládákat állítanak össze, és mindent nagy ügyességgel készítenek, ami a szekér tartozéka. Mások, akiknek földje agyagos, mindenféle cserépedényt készítenek és égetnek. Ez nemcsak téli, hanem nyári foglalkozásuk is, mikor a mezei munkák időnként megszakadnak és újra kezdődnek."

39 Radványi Ferenc a népesség ugyanezen csoportjáról a következőket jegyezte fel (1711-1716): „. . . Éjjel-nappal azon munkálkodnak hogy mi hasznosat és kellemeset tudnának előteremteni saját maguknak, s gazdáiknak: taligát, kocsit, deszkát, vagy zsindelyt, boroshordókat, cserépedényeket, gabonásládákat s ezekhez hasonlókat, mindazt, amit csak szakadatlan munkával ki tudnak termelni a hegyekből s erdőkből s nagyon ügyesen készítik el mindezeket, majd pedig bőséges mennyiségben szállítják el a megye szomszédos községeibe eladás céljából a magyarokhoz . . ."

40 ' Rendkívül tanulságosak Békefi Rémig sorai is, aki szerint a 17. század legvégén Pásztón járt ciszterci szerzetes, Maietynsky Wenceslaus feljegyzéseiben már utalt 39. Bél Mátyás 1984. 292. Kiemelések tőlem. 40. Radványi Ferenc 1711-16. Kézirat, 23.