Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

VI. AZ ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI VÁNDORMUNKA TÖRTÉNETI NÉPRAJZÁHOZ

tűnik, hogy az intenzíven mezőgazdálkodó zónák (Mátraalja, Bükkalja) nincstelen népessége megy inkább summásnak, míg a hegyvidéki lakosság inkább csak aratásra vállal kepés munkát, s az év nagyobb részében az erdőn, bányában és egyéb alkalmi munkán dolgozik. Aligha vitatható tehát, hogy az alkalmi munkavállalásban a helyi termelési tradícióknak, a hagyományos tevékenységi formáknak még ekkor is meghatározó jelentőségük van. (Figyelembe kell itt vennünk természetesen a birtokstruktúrát és a családszervezetet is.) A 20. századi summásvándorlások fő iránya a hegyvidékről mutat az Alföld felé, de az amplitúdója kitágult (Békés, Csongrád, Hajdú megyék, ill. a Tiszántúl felé, a Dunántúl keleti fele, de alkalmanként a Kisalföld és a Dráva-mellék is),

99 s a korábbinál gyakrabban találkozunk az Alföld felől a hegyvidék felé irányuló,

100 valamint az Északi-középhegység egyes tagjai között megfigyelhető vándorlással is. Különösen a bükkaljai falvak, elsősorban Mezőkövesd és környékének summásai azok, akik Nógrádtól a Bodrogközig, sőt Szatmárig és Szabolcsig bejárják a mai hazánk egész északi sávját. Változatosabbak lettek a vándorlás irányai is, ami azt is jelentette, hogy egy-egy generáció az ország számos vidékét bejárta. Az igen jelentős számú summás között

101 régiónkban már csak elvétve találjuk meg a Felvidék idegen ajkú népessége nyomát, majd Trianon végképp lezárja a mai határokkal a szlovák és ruszin vándor munkások déli útját. Bár a helybeli és távoli uradalmak, erdőgazdaságok, bányák és ipari üzemek a munkaerő mind nagyabb részét szívják fel, egyes tájak népe számára a summásmunka a két világháború között is a megélhetés egyik alapja marad, helyenként pedig (pl. matyók) az egész gazdasági „stratégia" sajátos részévé válik. Ennek nyomai csak a II. világháború utáni években számolódnak fel. A vándor munkások korábbi munkaszervezeti formáiban is újat hoz a summásság, amely több generáció, férfiak és nők vándorlását jelenti, s ennek megfelelően a mezőgazdasági munkák minden korábbinál szélesebb spektrumát képes ellátni. Gyakori jelenség volt az is, hogy a summásbandák nem egy településről verbuválódtak, hanem több közeli falu lakóiból álltak össze, sajátos kapcsolatot teremtve ezzel egy-egy kistáj települései között is. Szénakaszálók Az eddig említett, nagy tömegeket mozgósító vándormunkák mellett a hagyományos mezőgazdálkodás számos más területe, gyakran egy-egy növénykultúra munkacsúcsa is kisebb-nagyobb csoportok vándorlását indította el. Jelentős munkamigráció kiváltój a volt - az aratáshoz hasonlóan - a szénamunka, s ahhoz hasonló volt a vándorlások fő iránya is. A kaszások zöme Nyugat-Dunántúlról, az Északi-Kárpátokból és Erdély területéről került ki, munkájukat pedig az Alföld, Kelet-Dunántúl és a Kisalföld szívta fel. Jelentős részük, a kapitalizmus korában talán többségük nem magyar nemzetiségű volt.

102 Bozena Nèmcova 1852-ben a következő módon írja le a nógrádi szénakaszálók elszegődését: „Szénakaszálás idején a Korponai hegyekből jönnek le a szlovák kaszások. Hosszú sorokban állnak meg a főtéren (ti. Balassagyarmat - V. Gy.), a gazdák onnét toborozzák őket munkára. Némelyik gazdának már állandó kaszásai vannak, évről évre ugyanazok jelentkeznek a gazdánál, nem is kell keresni őket. A kaszálás kezdete előtt a hajdú körüljárja a várost, kidobolja a kaszálás megkezdésének idejét. 99. Sárközi Zoltán 1965. II. 338., 370. ; Viga Gyula 1986. 127-128. ; Szilágyi Miklós 1982. 68. stb. 100. Sárközi Zoltán 1965. II. 370.; Bencsik János 1986. 150. 101. Sárközi Zoltán 1965. II. 370. 102. Paládi-Kovács Attila 1979. 385-386.