Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)
IV. AZ ÁRUCSERE FORMÁI ÉS RÉSZTVEVŐI
árusok) származását. Nem osztom azonban azon nézetét, hogy ezek a megszokottal, befogadottal szemben az idegent, a szokatlant jeleznék. 114 (Magam - kellő eszköztipológiai előmunkálatok hiányában, de elsősorban a tárgy típusokat pontosan beazonosító gyűjtések híján - abban sem vagyok bizonyos, hogy az eltérő nevek mindig más-más eszköztípusra vonatkoznak.) Ezek a nevek ugyanis feltétlenül az adott tárgy, eszköz befogadását, használatát hitelesítik. Vitathatatlan, hogy a tót fazék, tót gereblye, tót villa, tót kasza, tót kosár, tót(os) esztováta, tót csipke, tót rokka, tót kapa, tót süveg stb. mind sajátos népi márkanevek," 5 ám gyanítható, hogy ezek nem oldódtak fel az árucsere átalakuló, megváltozó kapcsolatrendszerében, térszerkezetében - még akkor sem, ha valódi tartalmuk, minőségük közben esetleg megváltozott. Ennek csak egyik összetevője az, hogy az alföldi nép tótnak nevezi a felvidékit - legyen az szlovák, ruszin vagy magyar. 116 A másik, s talán örökre megválaszolatlan kérdés, hogy az egyes, nagy múltú eszközök formájában, előállító helyében, s árusaiban történtek-e változások, miközben a tárgy, eszköz neve változatlan maradt. Bizonyos, hogy az Alföld magyarsága a tót és oláh jelzőkkel megkülönböztetett javak esetében őrzi a fentebb jelzett, kétirányú kapcsolatok emlékét. Az, hogy pl. egyes településeken-pl. Tiszaszőlős- határozott formai jegyek alapján megkülönböztetik a tót fejszét és oláh fejszét, 111 talán valódi információt hordoz az etnográfus számára - ám ezen a ponton már túlzottan sok a nyitott kérdés. Kétségtelenül meggondolkodtatok azonban Márkus Mihály megfigyelései, aki a jolsvai kolompkészítők tevékenységéről értekezve leírja, hogy Jolsván külön kolomptípust készítettek Erdély számára: az ún. oláh csengőket. Ugyanakkor a fő vásárlók, használók, a szolnokdobokai hegység pásztorai tótkolomp, tótcsengő néven ismerik ezt az eszközt. 118 Az árucsere ezen vonatkozásai azonban igen messze vezetnek, amelyek további elemzéséhez sem kellő adatok, sem megfelelő terjedelem nem áll rendelkezésemre. A vándorkereskedelem néprajzi vizsgálatát hosszan lehetne (és kellene) folytatni. Történeti-néprajzi, olykor ikonográfiái adatok alapján viseletük, a szállítási módok, a csere részmozzanatai is feltárhatók és feltárandók. Ezen a helyen azonban még egyetlen mozzanatra kívánok utalni. Arra, hogy a parasztság, az egyes paraszti háztartások a vándorárusok révén gyakran szinte ismeretlen, s az adott helyen funkcionálisan valójában nem „szervesülő" tárgyakhoz jutottak hozzá. Ezek befogadásának, megőrzésének bizonyára etnopszichológiai vonatkozásai vannak, ám a néprajzi gyűjtő legfeljebb meglepetésének adhat hangot alkalmanként. Ezek a tárgyak az elmúlt évtizedekben rendkívüli módon megszaporodtak, s különösen a vásári bóvük, giccsek a mai falusi lakáskultúra nyomasztó esztétikai zavarait tükrözik. A csere közvetlen és közvetett formáiról A Felföld és a Magyar-alföld vonatkozásában, de a hegyvidék egyes tájain belül és azok között is a 20. század első harmadáig nagy jelentősége volt a közvetlen csere mozzanatainak. Jóllehet a régió paraszti üzemeiben a pénzgazdálkodás volt ekkor már a jellemző, egyáltalán nem voltak ritkák a közvetlen csereügyletek, amelyeket aztán ismételten „aktualizáltak" a II. világháborús esztendők, ill. az azt követő évtized nehezen áttekinthető gazdálkodási formái. A 16-17. századtól kezdve, az elmúlt évtizedekig a közvetlen csere számtalan példáját említhetném - ezekről számos vonatkozásban tettem is 114. Szabó László 1976. 41. skk. 115. Dankó Imre 1985. 19. 116. Veres Péter 1936. 23.; Szabó László 1976. 43. 117. Csalog Zsolt gyűjtése. Damjanich Múzeum Na. 108-60. 5. 118. Márkus Mihály 1943. 259-260.
