Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

IV. AZ ÁRUCSERE FORMÁI ÉS RÉSZTVEVŐI

irányúan meghatározott. A legalapvetőbb alapanyagokon túl - de talán még azok esetében is - a mindenkori kapcsolatok, divat, s természetesen a helyi háziipar kondíciója is alapvetően meghatározta a vándorkereskedelem lehetőségeit is. A fonallal, vászonnal, pokróccal kereskedő vándorárusoktól a halinakészítőkig és -árusokig, az európai manufaktúra ipar és kontinentális kereskedelem nagy vonulataihoz igazodó posztó áruig, s a matyó hímzéssel Oroszországig eljutó kereskedőtől a cigány rongykereskedőkig szinte beláthatatlan folyama áll előttünk az árucsere ezen területének.

89 Mindez- szorosabban vagy lazábban - része a népéletnek, s a tradicionális árucserének is, számos módon hatott a mindenkori textilkultúra és viselet fejlődésére: a köznapi és ünnepi ruházatra éppen úgy, mint az egyházi, templomi textíliákra.

90 A vándorárusok jellegzetes csoportját alkották azok, akik különféle ásványi és vegyi anyagokkal, medicinákkal, fűszerekkel kereskedtek. Ezek sajátos alakjai voltak az olejkárok, akik gyógynövényekkel, különféle olajokkal, s más gyógyászati készítményekkel házaltak. Tevékenységük elsősorban Turóc megye gyógyító hagyományából nőtt ki, amelyet az ott megtelepedett jezsuiták is megerősítettek, s felhasználtak. Készítményeik közül kiemelkedő jelentőséggel bírt a borókaolaj (Oleum juniperi), valamint a köményolaj (Oleum carvi): előbbi mind az emberi, mind az állatgyógyászatban kedvelt, ill. használt volt, az utóbbi emésztőszervi megbetegedésekre szolgált medicinaként.

91 Az olejkárok elsősorban Turóc megyéből kerültek ki (Znióváralja, Vricko, Béla, Blatnica, Ladzany, Kralova, Mossóc stb.), de Szepesből, Liptóból és Trencsénből is jártak. Tevékenységük virágkora a 17-18. század volt, amikor mintegy 3000 olejkár járta Európát: Amszterdamtól Varsóig, Oroszországig, Törökországig, eljutva Kis-Ázsiába, Perzsiába, Kínába és Kamcsatkáxa is.

92 Vizsgálataink szempontjából tanulságos idézni egy 1858-as sajtócikkből, ami az olejkárok életmódjára, ill. annak ökológiai összefüggéseire is rávilágít. A szerző szerint Vrickó (Turóc m.) mostoha természeti adottságú település, ahol a trágyát háton hordják fel a kapával megművelt földekre. A határ árpát, zabot, krumplit és tatárkát terem, s a lakók cséplést is vállalnak a közeli falvakban. „Téli időben a férfiak elmennek a nagy világba, hátukon skatulyát czipelve, s abban nyáron összeszedett s Znión vásárlott gyógyvizekkel összekevert növények vegyületét kis üvegcsékbe rejtve. Ezt árulják'aztán, vagy pedig, a hol beteg találtatik a háznál, mint megannyi Aesculap, gyógyításhoz fognak. Olejkárok (olajárusok) neve alatt ismeretesek."

93 Túl azon, hogy az olejkárok - nagy területet bejárva - a kulturális elemek fontos közvetítői is voltak,

94 a gyógyszerekkel, gyógyászati anyagokkal való kereskedelem az árucsere etnopszichológiai mozzanataira is figyelmeztet. A vándorkereskedelem jellegzetes alakjai voltak a sáfrányosok is, akik különösen 89. Somogyi Manó. 1905. 15-16.; Bozena Nemcová 1852. 12-13.; Fügedi Márta 1986. 201.; Mizser Lajos 1983. 128-129.; Tamáska Péter 1989. 97-112.; Polonec, Andrej 1978. 11-43.; Sárközi Zoltán 1980a. 35-38. 90. Palotay Gertrúd szerint a „tót gyolcs", „tót csipke" megjelent a 18. századi erdélyi unitárius templomok textíliái között is. Palotay Gertrúd 1947.; A felvidéki háziipar és vándorkereskedelem kapcsolataihoz: Fügedi Márta 1984. 231-236. 91. Csippék János 1907. 253-267.; Somogyi Manó 1905. 13-14.; Hroziencik, Jozef 1981.; Hőke Lajos 1886. 1447.; Vágvölgyi 1858. 448.; Kassa város vásárpénz-tarifája 1731-ben a következőket tartalmazta: „Olajkák-hordóktól, akik háton hordanak, szombaton 1 d(enár). . . köznap 1 d(enár). Kempny Lajos 1900. 88. 92. Csippék János 1907. 247-248, 267.; Magda Pál 1819. 222. ; Somogyi Manó 1905. 14-16.; Vö. még: Bodnár Mónika 1983. 184-185. 93. Vágvölgyi 1858. 448. 94. Gunda Béla 1954. 80-81.