Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Dám László: Építészeti régiók a Kárpát-medence északkeleti térségében

lágysági házat az erdélyi házvidékhez sorolja.

1 Tóth János a Felső-Tiszavidéki házat már önálló típusnak tekintette, de munkáiban a konkrét adatokat illetően alig nyújt többet, mint a korábbi szakirodalom, s a háztípus fejlődésére vonatkozó elképzelése is meglehetősen sematikus.

2 Balassa M. Iván a magyar ház középkori fejlődéséről írott munkájában arra az eredményre jut, hogy korábban az erdélyi házvidékhez sorolt észak- és északkelet erdélyi területek és a Bátky által északi magyar házvidéknek nevezett övezet genetikailag azonos gyökerű házkultúrát hordoz, s ennek megfelelően a házvidék területének határa keleten a Maros, az Olt és a Tisza vízválasztója, míg a déli határt a Szamos völgye alkotja. Az egykor egységes alaprajzi beosztású, tehát szoba + pitvar + kamra tagolódású és „szobájában füstelvezető nélküli szögletes kőkemencés" lakóházakkal bíró terület, mindenekelőtt a füstelvezetés módjában differenciálódott egy keleti és egy nyugati övezetre, ahol az előbbi esetben az ún. kabolás füsttelenítés terjedt el, míg nyugaton a füst elvezetése függőleges kürtővel történt. A Sajótól keletre a szoba kabolával történő részleges füsttelenítése már a 17. században megindult, oly módon, hogy a füstöt előbb „a lepadlásolatlan, majd a 18. századtól kéményes pitvarba vezette ki". Ezzel szemben Északkelet-Magyarország nyugati felében a kemencék belső füstelvezetése a 18. században kezd elterjedni, a kémény pedig csak a múlt század derekára válik általánossá.

3 A Kárpát-medence északkeleti térségében három házterület találkozik: az északi, az alföldi és a szamosi. Az egyes házvidékek határát azonban megvonni nem lehet, azokat széles átmeneti sávok választják el egymástól. A Balassa M. Iván által egységesen északkeleti-házterületnek tartott régiót Barabás Jenő gyakorlatilag három részre tagolja. Ennek nyugati térségét alkotja az északi házterület. A Hernádtól a Szamos torkolatáig egy széles átmeneti sáv húzódik, ahol három házterület együttes hatásával kell számolnunk. A harmadik rész pedig a szamosi házterület, amely a Szamos völgyét és vízgyűjtő területét foglalja magába. A házterületek 17-18. századi elterjedését ábrázoló térképről azonban az is kiderül, hogy Barabás Jenő Északkelet-Erdélynek azon tájait, amelyet Balassa M. Iván éppen az északkeleti házterülethez sorol, nem vizsgálja.

4 A magyar házkultúra történeti fejlődését vizsgáló kutatók ma már egyetértenek abban, hogy a nagytáji típusok a 18. szazad végére kialakultak. A múlt század folyamán azonban az egyes nagyobb régiókon belül, a korábbi időszakban kiformálódott kistáji változatok tovább differenciálódtak, s ennek következtében a változatok szinte kimeríthetetlen gazdagságú formavilága jött létre. Ezek a változások mindenekelőtt az építmények külső megjelenésében jutottak kifejezésre, de valamivel lassabban megindult a tüzelőberendezés, a füsttelenítés átformálódása is. Ez ugyan az alaprajzi tagolódást kevésbé érintette, de teljesen átalakította a lakóépítmények funkcionális tagolódást, vagy pontosabban fogalmazva: a paraszti társadalom, a gazdaság és életmód átalakulása új igényeket, szükségleteket fogalmazott meg a lakóház1. BÁTKY Zsigmond 1941. 155-159. 2. TÓTH János 1961. 202-203.; GILYÉN Nándor-MENDELE Ferenc-TÓTH János 1975. 47. 3. BALASSA M. Iván 1985. 92-118. 4. BARABÁS Jenő-GILYÉN Nándor 1987. 167-169., 170-172.