Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)
Barabás Jenő: Innovációk a Kárpát-medence északkeleti térségének népi építészetében
tételezhetünk fel. Területünk lényegében nemcsak a kontyolt, hanem a magas tetők övezetébe is esik, bár a nyugatibb és délibb részeken a magas tető lényegében eltűnt s a kontyoltság is megbomlott. Nagyjában a MiskolcKassa-Eperjes vonaltól nyugatra jelentkezik inkább az utcai rész egyszerű oromzatának a - tűzfal vagy kontyoltság - megtörése, kisebb-nagyobb mértékű tagolása. A díszes deszkaoromzatok, a füstlyukas, félig, harmadig kontyolt tetők, a függőleges és ferde síkok esetleg többszörös váltogatása főleg a Szepesség területén alkottak gazdag formaváltozatokat s innen sugárzódtak ki nyugatra és délre fokozatosan egyszerűsödve, a palóc vízvetős oromzatokban öltve a leggyakoribb változatot, tehát most tárgyalt területünk nyugati és déli érintkezési peremén. Inkább csak gyanítjuk, mint bizonyítható, hogy a városokból kiinduló stílushatás hozta mindezeket létre, még akkor is, ha a füstlyukas formának egyéb racionális magyarázata is lehet. A tetőnél maradva még ugyancsak a nyugati zónában tűnik el először a szalmatető s lép be helyette a zsúp, és a fazsindely. A váltás valószínű igen meneteles s ezért nehéz időhöz kötni, bár a Felső-Tiszavidéken a szalmát szinte a cserépzsindely és a pléh váltja fel 1900 körül. A továbbiakban már csak utalni tudunk az építkezés területén néhány tisztázandó innovációs kérdésre. Megoldatlan a szögletes kemence kialakulásának az ideje, a lángfogó megjelenésének kora s formáinak változása. Ehhez kapcsolódik a födém kérdése, ami itt a 18. században úgy látszik már elterjedt. Néhány alaprajzi kérdésre már utaltunk, de vannak további problémák is, így a kétsorosság, a tornác, bejáratok, ablakok kérdése. Külön figyelmet érdemel a faépítés övezetében a falburkolás és tömítés zónáinak elkülönítése s a födémszerkezet vizsgálata. Bizonyos lehetőségeink vannak a lakásfunkció innovációinak tisztázásában, ha nem is túl nagy időmélységben. A mondottak összefoglalásaként megállapíthatjuk, hogy a 17-18. század a köznépi építkezésben nagy jelentőségű innovációs periódus. Az e szakaszban megfigyelhető újítások századunkig meghatározó erejűek voltak s csak 1880 után beszélhetünk hasonló jelentőségű és méretű változásokról. A falu sajátos és tájilag is jellegzetes építészeti karaktere ebben az időszakban alakul ki vidékünkön s jellegzetességeit bizonyos mértékig napjainkig őrzi, a nagymérvű integrációs hullám ellenére. Feltűnhetett, hogy e tárgyalt területen, ahol szlovákok, lengyelek, ukránok, románok, németek és magyarok élnek, egyik jelenség kapcsán sem említettem nemzetiséget. Ez nem véletlen, azt akartam ezzel kifejezni, hogy véleményem szerint nincsenek egyik esetben sem etnikus sajátosságok, legfeljebb egy díszítési mód mutathat helyi jellegzetességet, amit esetleg lehet etnikailag is sajátosnak tekinteni. Vannak viszont különböző történeti rétegek, vagyoni különbségek, természeti adottsági eltérések, a polgárosodás eltérő fokai és stílusáramlatok. Az eltéréseknek és helyi sajátosságoknak ezek sokkal inkább a gyökerei.