Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Fodor István: Megjegyzések a középkori magyar lakóház fejlődéstörténetéhez

utóbbi évtizedek nagyarányú régészeti munkálatainak eredményei minden szempontból igazolni látszanak ezt az elgondolást,

102 s hasonló véleményt képvisel a néprajzkutató Balassa M. Iván is.

103 Az általunk feltárt régészeti jelenségek értelmezésénél tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül az említett szomszédos területek településein tett megfigyeléseket,

104 amire e dolgozatban is több esetben tettem kísérletet. Az elmondottakkal természetesen nem azt kívántam bizonygatni, hogy hazánkban az Árpád-korban a felszíni, vagy részben felszíni lakóházaké lett volna a döntő szerep, s az ásatások által a Kárpát-medence egész területén jól ismert gödörházak jelentőségét és szerepét alábecsülném.

105 A valós helyzet ennek az ellenkezője: ebben az időszakban falvaink képét éppen az utóbbi építmények határozták meg. Úgy vélem azonban, hogy a felszíni vagy felmenő fallal is rendelkező épületek szerepe a 10. századtól kezdve az egész Árpád-korban jóval jelentősebb lehetett, mint azt eddig gondoltuk, s népi lakáskultúránk fejlődésének irányát is jelentősen befolyásolta. Nézetem szerint aligha fogadható el az a gondolatmenet, amely szerint a 14. századtól általánossá váló többosztatú felszíni lakóházak előzményét az egysejtű Árpád-kori gödörházakban láthatnánk. Igaz ugyan, hogy jól kitapintható a földbe mélyített házak fejlődési vonala is: az egysejtű épületek egyszerű formájától a bejárat felőli eresz megjelenéséig és a lakótér belső kettéosztásáig. E fejlődést azonban ma még igen nehéz időben elválasztani, hiszen láttuk, hogy a kemence melletti rövidebb falon lévő bejárat már a korai Árpád-korban megjelenik a Dunántúl északi részén és a Kisalföldön (Visegrád, Tatabánya, Kernend, Pilismarót stb.), míg az Alföldön eddig csak a 12. századtól ismerjük (Tiszafüred). Úgy tűnik tehát, hogy az egyszerűbb és a fejlettebb gödörháztípus időben párhuzamosan él, s csak tájegységenként különül el nagyjából. A belső lakótér megosztásával a 12. századra (Kardoskút, Csekefalva) a gödörház lényegében eljut fejlődésének végső lehetőségéig. Középkori lakáskultúránk fejlődésének további fő irányvonalát tehát nem a gödörházak, hanem azok a felszíni, vagy felmenő fallal is rendelkező épületek határozták meg, amelyek a honfoglalástól hozzátartoztak a 10-13. századi magyar falvak képéhez, s számos táji változatban az idők folyamán jelentős változáson mentek át. A korai időszakban bizonyára széltében használt lakóalkalmatosság lehetett a nemezsátor (jurt),

106 a már földhöz rögzített sátorszerű építmények,

107 a nádból, fából készült, könnyűszerkezetű (főként nyári) hajlékok, valamint a boronaházak. A nomád és félnomád életmód erőteljes visszaszorulásával előbb a nemezsátrak tűnhettek el a faluképből, természetesen tájegységenként különböző időszakban. Elegendő Ottó freisingi püspök sokat idézett tudósítására hivatkoznunk, aki Konrád császár keresztes hadával 1147-ben utazott Magyarországon. A magyarokról azt írja, hogy egész nyáron s őszön át sátrakban laknak, továbbá, hogy falvaikban s helysé102. FODOR István 1977, 287-288.; 1977a, 65-86.; 1983.; 1985a.; 1986.; 1987. 103. BALASSA M. Iván 1985, 19-29. 104. E tekintetben is példamutató Méri István munkássága. 105. Vö. FODOR István 1977, 287-288. 106. Vö. LÁSZLÓ Gyula 19. jegyzetben említett munkáit, továbbá: FODOR István 1983, 105106, további irodalommal. 107. KOVALOVSZKI Júlia 1975, 210.