Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Petercsák Tivadar: Az erdőmunkások építményei Észak-Magyarországon

A mai Észak-Magyarország, az Északi-középhegység vidéke hazánk egyik erdőkben leggazdagabb területe. A főként tölgyes és bükkös erdők a vidék története során mindig meghatározó szerepet játszottak a lakosság életében. Az erdő munkalehetőséget, élelmet, tüzelőt, az irtás révén szántóföldet, a háztartási és mezőgazdasági eszközökhöz, az épületekhez alapanyagot, a háziállatoknak legelőt és takarmányt biztosított. A rossz földművelési adottságú hegyvidéki falvakban nagyrészt az erdei munkaalkalmak jelentettek megélhetési lehetőséget. A Börzsönyben Kemence és Bernecebaráti, a Mátrában Gyöngyössolymos, Mátraszentimre és Szuhahuta, a Bükkben Nagyvisnyó, Dédestapolcsány, Tardona, Mályinka, Bükkszentkereszt, Répáshuta és Bükkzsérc, a Zempléni-hegységben Háromhuta, Baskó, Mogyoróska, Regéc, Kishuta, Nagyhuta és Vágáshuta lakói „éltek az erdőből." A speciális erdőmunkás réteg (favágók, ölfavágók) csak a 18. század végi kapitalisztikus erdőkitermelés hatására jött létre. Ha helyben nem volt munka, távolabbi vidékekre is eljártak: Dédestapolcsányból, Mályinkáról, Bükkzsércről a Zempléni-hegységbe, Bükkzsércről a Bakonyba és Szepes, Sáros vármegyébe, a gömöri favágók Szatmárba és Máramarosba. Bernecebaráti és Kemence favágói és közelítő munkásai pedig a baranyai erdőségektől a Hernád völgyéig eljutottak. A nagyobb volumenű fakitermelés mellett a 18. századtól jelentős a faszénégetés, a Bükk vidékén és Gömörben pedig középkori hagyományai vannak a mészégetésnek.

6 A település közelében dolgozó favágóknak nincs szükségük semmiféle szállásra, hiszen esténként 3-4 kilométerről is hazajártak. A mész- és szénégetők azonban ilyenkor is fedelet építettek a fejük fölé, hiszen a begyújtott boksa, mile folyamatos felügyeletet igényelt. A legegyszerűbb, ideiglenes jellegű építmény a féloldalas kunyhó, ami azért készült, hogy a mészégetőnek, szénégetőnek legyen hova behúzódnia, ha esik az eső. Ez csak fél kunyhó, amint a bükki falvakban ismert nevei is mutatják: félhajú kunyhó (Cserépfalu), félhajas gunyhó, fél pofájú gunyhó, najedna facku kaliba (Répáshuta), féloldalas kunyhó (Bükkszentkereszt), gunyhó (Uppony). Alaprajza lehet ovális vagy téglalap alakú, de egyik hoszszanti oldala mindkét esetben nyitott (1. kép). Az ovális kunyhó két oldalán 3-3 földbe ásott ágasfa támaszkodik össze, ezeken nyugszik a szelemen, amelyre a kunyhó oldalait és hátát képező hosszabb leveles gallyak, fiatal fák támaszkodnak. A kunyhó oldalait és hátát haraszttal, szénával is beszórják. Upponyban a szelemenre támasztott félhasábokat mészporral öntötték le, amely ha víz érte, szilárd fedőréteget képezett. A másik típusú, szögletes alaprajzú kunyhó elülső, nyitott oldalán két földbe ásott és a kunyhó belseje felé ferdén álló ágasfa tartja a szelement. Előfordul, hogy a szelement két élőfához rögzítik (2. kép). A szelemenre a kunyhó hátától ferdén félhasábok dőlnek, az oldalakat is ilyen félhasábok alkotják. Mindkét típusú féloldalas kunyhó nyitott oldala előtt volt a tűzhely, amit kövekkel raktak körül, de még egy doronggal, a rúgófáva\ is védik, hogy bele ne kapjon a szénába, amelyen lábbal a rúgófa felé aludtak. Bakó Ferenc szerint ez a kunyhótípus a 20. század közepén igen elterjedt volt a bükki 6. PETERCSÁK Tivadar 1982-83. L. a 85. sz. jegyzetet!; PALÁDI-KOVÁCS Attila 1988a. 5152.