Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Hoffmann Tamás: Az emeletes parasztház

zakba költözzenek. A divat még két és fél évszázadon át élt, de a modellt tekintve ez a folyamat sehol sem lépett ki eredeti medréből. Nem lehetetlen, hogy Skandináviában is hasonló társadalmi példák szolgáltatták az előképet, persze jóval későbben, pl. Svédországban a 18. század második felében, amikor konjunktúrák éreztették hatásukat az abszolutista gazdaságpolitika terepén. Az emeletes ház természetesen csaknem mindenütt, így Skandináviában is egy sor változással járt együtt. Tulajdonképpen a statikai újításokon túl a lakáskultúra komfortabilitása javult meg és mindezeket a paraszt kultúrájába iktatta. Volt azonban egy másik emeletes épülettípus is, ami jószerével még azokon a közép- és nyugat-európai tájakon is elterjedt, ahol a parasztok egyébként nem építettek maguknak emeletes lakóházakat. Ezek a magtárak voltak, amelyeknek emeletes példányai a 15. században már feltűnnek a Rajna völgyében és penetrációjuk szorosan összefügg a szántógazdaság 16. század végétől tapasztalt nagyarányú kiterjedésével, a cereáliafogyasztás kontinensünk urbanizáltabb részén végbement, soha addig nem tapasztalt méretű növekedésével. A minta alkalmasint az uradalmi magtár, ám ennél jóval fontosabb (legalábbis a kultúrtörténész számára) az a paraszti öntudat, amely büszkén építtet szorgalma gyümölcsének emeletes házat, ami (mellesleg) biztonságos - elemi csapások és egerek ellen. Úgy tűnik, a történtek nem nyitnak újabb fejezetet Délkelet- és Kelet-Európa parasztsága kultúrájának krónikájában. Európának ez az övezete megmaradt földszintesnek, hiányoztak benne a városok, a városokban olyan tömegben elsokasodott mesteremberek és nem utolsósorban maguk a paraszti igények, amelyek megváltoztatták volna a földszintes faluképet. Persze akadt néhány kezdemény: néhol (így a Kárpát-medencében több helyütt középkori városi minták nyomán) alápincézték a szőlősgazdák házát vagy legalább annak egy részét, vagy az eddigelé az udvaron szétszórtan épített gazdasági épületeket (amelyek szakszerűtlenségük okán indokolatlanul sok fát emésztettek el), tehát ezeket a gazdasági épületeket egy vagy két nagyobb épületté összevonva, szakszerűbb helykihasználással emelték fel, de ez csak a 1819. században történt és tömegesnek csak az ipari forradalom korában tapasztalható. A földszintes falu méltán vethető össze az urbanizált Európa, tehát elsősorban az Atlanti-Európa falusi szegénységének építkezési szokásaival. A középkor végén ezeken a területeken az agrárszegénység megmaradt a korábbi földszintes építményeiben. Bár a házakat a későbbi századokban funkcionális újítások szerint alakították át, ám az emeletek ráépítésétől mind a mai napig tartózkodtak. Ez különösen a perifériára jellemző, így aztán a néprajzi értekezésekben elsősorban ezeket mutatják be a tradíciók letéteményeseinek. Mindent egybevetve a parasztházak emeletei a kultúra magasabb régióiban épültek: a városi polgárházak színvonalát akarták lakóik elérni.