Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Hoffmann Tamás: Az emeletes parasztház

a városokba, mikor is a vidék urai - jobb iparcikkellátás reményében - a városokba költöztek és természetesen ott is ragaszkodtak biztonságot adó tornyaikhoz. A gazdag kereskedők (akiknek rendszerint jóval több pénzük volt, mint a föld urainak) rögtön utánozták őket, még impozánsabb méretű toronyházakat építettek maguknak a közép- és észak-itáliai városokban. A verseny az Alpoktól északra már nem észlelhető. A városok átépülése viszont igen. A polgárházak földszintje részint bolt vagy műhely, részint konyha és előtte, az utcára néző ablakokkal egy fogadószoba, amit ebédlőnek is használhatnak. Emeleten alszanak, tehát itt már nem fűtenek. Vannak más megoldások is. Pl. a földszint gazdasági rendeltetésű (beleértve a konyhát), az emeleten van a fogadószoba, melyet ebédlőnek rendeznek be, s a kamrák, ahol alszanak, újabb emeletet töltenek meg. A padlástér raktár, az utcai homlokzaton ajtó és csiga, ezen emelik a kereskedő árukészletét a raktárba. Ez a városi lakóháztípus még ma is kielégíti a lakók igényeit. Nyugat- és KözépEurópa városközpontjaiban még ma is ez az épülettípus a szokványos lakóház - hacsak a II. világháború pusztításai és nyomukban a szanálások nem tettek pontot ennek a több, mint fél évezredes építészeti kultúrának történetére. A középkor alkonyán még más volt a helyzet. A városban sok volt az iparos; ezeknek egy része már csak falun talált megrendelőt. A folyamat valószínűleg Olaszországban, Dél-Franciaországban és Svájcban kezdődött el: meglehet már a 13. században sok magános emeletes parasztház épült vidéken. A mediterrán övezetben jobban ragaszkodtak a lakótorony belsejének funkcionális hasznosításához, mint az Alpoktól északra. Szicíliától és Görögországtól Észak-Olaszországig meg a Dalmát-partvidékig, továbbá Dél-Franciaország tartományaiig, valamint az Ibériai-félszigetig úgyszólván egységes kép tárul szemünk elé: a parasztházak földszintje gazdasági rendeltetésű, az emeletet lakják: konyha + ebédlő + hálókamra (az utóbbi néhol további emeleten). Ez a megoldás már a középkor végén minta értékű volt, majd a későbbiekben sem igen változott. Terjedésében a Balkán-félsziget belseje csak a 18-19. században vált olyan lakóövezetté, ahol emeletes házakban is élnek parasztok. Ennél jóval bonyolultabb épületek alakultak ki Közép-Európában és a Pireneusokban, ahol - többnyire klimatikus okok miatt, másrészt azért, mert takarékoskodniuk kellett az építőanyaggal - olyan házak épültek, ahol az ember háziállataival egyetlen fedél alá került, ráadásul itt raktározták el a szálasgabonát és a takarmánykészleteket is. A konjunktúrák nyomot hagytak ezeken az épületeken. Ugyanezek az okok a családokat átalakították nagycsaládokká, a cselédlétszámot pedig mindenütt növelték. Valamennyien közös fedél alá kerültek és közös asztalnál étkeztek. Figyelemre méltó, hogy azokon a területeken, ahol nem a gabona, hanem az intenzív kert- és szőlőkultúra vált a piacorientált gazdálkodás alapjává, alá is pincézték az emeletes házat (rendszerint városi példák nyomán) és készletgazdálkodásra rendezkedtek be. A megoldás teljesen idegen a mediterrán gyakorlattól, ahol kiegyenlített a szőlőszüret és nincs szükség nagyobb borkészletek tárolására. Közép- és Észak-Franciaországban alighanem a klasszikus 17. század gazdasági mozgásai tették lehetővé, hogy a parasztok - a vidéken lakó nemesek udvarházainak szerényebb mását építtetve maguknak - emeletes há-