Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Hoffmann Tamás: Az emeletes parasztház

is nőnek és tarkállnak a nyíresek, boronaépületeket ácsoltak. Meglehet ugyanígy építkeztek az Alpokban és a Pireneusokban is. Meglehetősen nagy a valószínűsége annak, hogy a középkor derekáig, jószerével talán a 13. században lehet határt vonni, számottevő változások ezen a képen nem is történtek. Bár vannak jelek már az ezredfordulótól kezdve délen, nyugaton és Közép-Európa társadalmi érintkezések intenziválódásáról ismert tájain, hogy a lakóházak méretei növekednek, belső tagozódásuk a célszerűbb lakáshasználat és az egyes lakásfunkciók szeparálásának igyekezetét látszik igazolni. De a szóban forgó változások ezeken a területeken is csak a középkor végére esnek. Arra az időre, amikor Kelet- és Délkelet-Európa kivételével elhagyják a veremházakat lakóik és a lombhullató erdők övezetében mindenütt síkfalú lakóházakba költöznek. Ez természetesen a parasztok szociális helyzetének javulásával függött össze: többnyire telektulajdonos jobbágyok lettek, átörökíthető birtoklásuk emelte életszínvonalukat és ezzel egy időben meg is tették az első lépéseket a városok piacaira vezető úton. Itáliában, Dél-Franciaországban, továbbá a Szajna és az Elba közti tájakon, továbbá Angliában (elsősorban délen) és persze csaknem az egész Atlanti-Európában a parasztság életminőségének ez az egészen fundamentális változása már a 8-13. század között lezajlott. Úgyhogy ezeken a területeken a középkor végén már - a falu és a város közötti kapcsolatok révén a városi meseremberek is feltűntek a falvakban. Szokás lett a tehetősebb parasztok igényei szerint nagyobb és kényelmesebb lakóházakat szakiparosokkal építtetni. Észak-Olaszországból kiindulva, az Alpok hágóin átjutva, Közép-Európában ekkor kezdtek olyan parasztházakat is építeni, amelyekben kályha és kémény állt, tehát belső térelválasztó falakkal és padlásfedémmel elrekesztett szoba volt, amit eleinte a mindennapi használattól igyekeztek megkímélni. De ezzel csak a polgárokat és a nemeseket utánozták. Alkalmasint semmi újat nem mondok, ha arra utalok, hogy a paraszti lakóházak építészettörténetének előzményeit az udvarházak, a paplakok, a polgárházak, a kastélyok és várak, nemkülönben a kolostorok műemlékeiben kell keresni. Ami az emeletek kiképzését illeti, minden valószínűség szerint a lakótornyokban. Ezek a kifejezetten földesúri lakóházak a 13. század derekán Itáliától Angliáig és a Cseh-medencéig, illetve a Kárpát-medencéig meglehetős gyakoriságban épültek fel kontinensünkön, tehát mindazokon a területeken, ahol a feudális hierarchia formálta a maga szabályai szerint a társadalmat. Még olyan távoli pontokon is ragaszkodniuk kellett az uraknak ezekhez az erődített lakóházakhoz, mint a Keleti-tenger partján lévő Marienburg, ahol a Német Lovagrend ebben az időben emelte fel (két emberöltő alatt) a kontinens legnagyobb várát. A lakótorony egyházi és világi előkelőségek biztonságát volt hivatva megőrizni. Földszintje többnyire istálló volt, hiszen a hadimén ebben az időben egyike a legfontosabb hadfelszerelési cikkeknek. A felette levő szinten volt a konyha és az ebédlő. Vannak olyan épületek is, amelyek belső tere arra enged következtetni, hogy ezek a funkciók még nem váltak külön. Volt olyan is, ahol ebből a teremből választották le a kamrát, azt a helyiséget, ahol a várúr megpihent. Nagyobb tornyokban még egy emeletet húztak az alvóhelyiségek kiképzése céljából. Ezt a rendszert legkorábban Itáliában adaptálták