Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Dragun, Ivan Vasziljevics: A Kárpátalján élő magyarok népi építészetének sajátosságai

A magyar házakon már a 18. században is szarufákkal készült a tetőszerkezet, a szarufákat azokba a hosszanti gerendákba illesztették, amelyeket a végeikkel a falon túlnyúló keresztirányú gerendákra fektettek. A 18. század végéig a lakóházak többségét szalmával, náddal, ritkábban zsindellyel fedték és csak a 19. század közepén kezdték egyes jómódú parasztok tetőfedő anyagként a cserepet használni. A kárpátaljai magyar paraszti építményeken füstlyukas nyeregtető dominált. A vizsgált lakóházak teljes számán belül (392) 84% füstlyukas nyeregtető, 15% nyeregtető és csak 1 % az egyik végén kontyolt. A nyeregtető csak a 19. század végén kezdett jelentőssé válni. A szarufás technika fejlődése a 19. század második felében és az új anyagok (tégla, cserép, eternit, bádog) megjelenése a nyeregtető új formáját keltette életre, a csonkakontyos tetőt, melyre felülről helyezték a négylejtős tető homlokrészét, alulról pedig az oromfalat. A magyar ház jellemző külső sajátossága a tornác, amely a fal mentén helyezkedik el az udvar felől, gyakran pedig az utca felől is. Ezt úgy alakították 5a-b. kép. Kétosztatú lakóház (Iványi-lvanovka, Beregi járás). 1. szoba, 2. pitvar, 3. gang, 4. kemence, 5. kürtő (füstjárat), 6. tűzhely.