Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Dragun, Ivan Vasziljevics: A Kárpátalján élő magyarok népi építészetének sajátosságai

lek területének korlátozása, majd ezt követően az egyre kisebb részekre történő felosztása is. Tekintettel minden egyes gazdaság azon törekvésére, hogy kijárattal rendelkezzen az utcára, a telkek feldarabolása elsősorban a telkek hosszában történt. A telkeknek ezért, keskeny hosszúkás formájuk volt. Valószínű, éppen a telkek ilyen hosszúkás formája volt a fő oka az udvar egysoros beépítési rendszere elterjedésének a 19. században, a 20. század elején. A közös tetővel nem kapcsolódó beépítés sajátos formája az udvar fordított L alakban történő beépítése. Ezt a változatot az jellemzi, hogy a lakóház az utcától 3-4 méterre helyezkedik el és benyúlik az udvar mélyébe, a lakóház mögött pedig egy sorban vannak elhelyezve a kisebb gazdasági építmények. Az egysorosán elhelyezett építmények végében, az udvar teljes szélességében keresztben helyezkedik el az istálló, amelynek rendeltetése az állatok tartása, a takarmány és a mezőgazdasági felszerelés tárolása. Az istálló kereszt elhelyezése az udvarban adja a telek fordított L alakú beépítését. A magyar udvarnak ez a formája a múltban elég elterjedt volt. Egy sor kárpátaljai magyar faluban előfordul az olyan fordított U alakú beépítés, ahol az épületeket nem kapcsolja össze közös tető. Ennél a lakóépülettel szemben építik fel a nyári konyha és a kamra nem nagy épületét, az utcával párhuzamosan pedig, az udvar mélyén áll az istálló. Ezzel a változattal Visken (Viskovo) Huszt (Hust), Beregrákoson (Rakosino) faluban Munkács, Mezőkászony (Koszino) és Bátyú (Bovtrad) falvakban Beregszász környékén találkozhatunk. A 19. században - a 20. század elején a kárpátaljai magyarok körében jelentéktelen mértékben terjedt el az a kétsoros beépítés, ahol az udvar építményeit nem kapcsolja össze közös tető. A beépítésnek ez a változata később sem lett széles körű, a mai szövetkezeti faluból pedig teljesen eltűnt. A kárpátaljai magyarok a terület ukrán, szlovák, román és német lakosságával fennálló állandó kapcsolatok következtében átvettek egy sor elemet azok népi kultúrájából. Ez megfigyelhető a beépítési formákban és jól érzékelhető az építési technikákban, a népi építészettel kapcsolatos terminológiában. A kárpátaljai magyar parasztházat a helyi sajátosságok sokfélesége jellemzi. A helyszíni kutatások alapján megkíséreltünk egy sor olyan kérdést megvilágítani, amelyek az építőanyagok, szerkezeti részletek alkalmazásával, az építés technikai fogásaival, a magyar lakóház elrendezésével és fűtési rendszerével kapcsolatosak. A magyar paraszti lakóház jellemzésekor arra a következtetésre jutunk, hogy a vizsgált és ismertetett lakóházak többsége vályogtéglából épült. Ritkán találkozunk favázas konstrukciójú falakkal, ilyenek legfeljebb a huszti körzetben, vagyis a hegyaljai zónában fordulnak elő. A gazdaságnak a 19. század 50-es éveitől végbemenő élénkülésével kapcsolatosan tégla- és cserépgyárak épültek a beregszászi, ungvári és munkácsi körzetekben. Ez lehetővé tette a jómódú parasztok számára, hogy téglát használjanak a sarokfalainak kialakításához, az ajtó- és ablaknyílásokhoz, a kéményekhez. A magyarok lakóházaik falait kívül-belül sárga agyaggal tapasztották be, a meszelésük mészoldattal történt. A vályog és fa falakra felül simára faragott koszorút raktak, erre helyeztek egy hosszanti és 7-8 keresztirányú gerendát, amelyek a mennyezetet és a tető alapszerkezetét alkották.