Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Frolec, Václav: A kárpáti - Duna menti - balkáni kapcsolatok a 19. század végi és a 20. század eleji hagyományos parasztházak alaprajzi fejlődésében

sérhető figyelemmel. Az egyiket dél-európainak nevezhetjük. Ennek tipikus vonása - eleme - a ház egyes helyiségeinek a ház magvát képező tüzelőberendezés köré csoportosítása. A mag köré történő csoportosítás lehet szabályos (háromosztatú kamrás, vagy istálló ház), vagy szabad-kötetlen (a ház egyes részeinek a maghoz való kötődését semmilyen szabály nem írja elő, nem köti; ez az elv leginkább a görög házaknál érvényesül). Ugyancsak gyakori a magnak a házhomlokzat előtti nyitott fedett térrel (tornác) való kommunikációs összekötése. A házalaprajz eredete közvetlenül az egyosztatú (egysejtű) alapból vezethető le. A dél-európai áramlat részét képezi a közlekedőtér (vestibulum) köré csoportosított (a közlekedőtérből nyíló) helyiségekkel épült ház, amelynek mintáját az elő-ázsiai ház szolgáltatta. Ez a megoldási elv a balkáni országok városi házaiban terjedt el, ezekre jellemző. A városi hatás következtében azonban a falusi környezetben is elterjedt. A kárpáti-Duna menti-balkáni térség hagyományos parasztháza alaprajzi fejlődésében a másik áramlatot kelet-európainak nevezhetjük. Alapvető fejlődési elemnek itt a kemencés szoba és a hozzákapcsolódó (fűtetlen) helyiség tekinthető. A kamra hozzáépítésével a ház háromosztatú jelleget nyert. A két- és háromhelyiséges szobás házak létezését a keleti szláv területeken már a 10. századi adatok bizonyítják. Mindkét áramlatnak a kárpáti-Duna menti-balkáni régióban való érvényesülésének történeti kezdete kizárólag etnográfiai forrásokkal nem bizonyítható, erre a néprajzi adatok kevésnek bizonyulnak. Ugyanakkor rendkívül kevés a dátummal ellátott népi építészeti objektumok száma, kevés a feldolgozott levéltári forrásanyag is, és igen eltérő a régészeti - főleg a középkorra vonatkozó - kutatás, feltárás színvonala is. E kedvezőtlen helyzet ellenére a rendelkezésre álló töredékes adatok alapján is elég pontosan megállapítható a két- és háromosztatú házak kora. A kárpáti-Duna menti-balkáni térség parasztháza alaprajzi fejlődésében a történeti idők folyamán a kontinuitás és a diszkontinuitás állandóan fedi egymást. A régi, folyamatosan benépesített településeken rendszerint fennmaradnak az előző fejlődéshez kapcsolódó alapvető házelrendezések, az újonnan benépesülő területeken sokszor a fejlett formáknak az egyszerűbb formákba való visszaesésnek lehetünk tanúi. Az egy-, két- és háromhelyiséges házaknak a különböző korokban való egyidejű feltűnése viszont rendkívül összetett folyamat jelenlétéről tanúskodik, vagyis a kedvező körülmények mellett fennmaradnak a többosztatú alaprajzok, ám a kedvezőtlen (gazdasági, politikai, társadalmi) helyzetek újra az egyszerű (egy- és kethelyiseges) házalaprajzok igénybevételét, alkalmazását hozzák magukkal. A primitív tehát nem mindig az „ősi"-t, a „régi"-t jelenti. Jelentős szerepe van itt az építészeti kultúra társadalmi körülményeinek, feltételeinek. Az életkörülmények és a lakosság társadalmilag szegényebb rétegeinek az életszínvonala rendszerint a primitív alaprajzformák fenntartásához, illetve alkalmazásához vezet. Ez a helyzet áll be a betelepítések első korszakaiban, amikor az áttelepülők, annak ellenére, hogy az eredeti lakóhelyükön már a fejlettebb alaprajzot ismerték, az új területen való megtelepedéskor, mégis eleinte az egyszerűbb formákhoz nyúlnak, amelyeket csak fokozatosan fejlesztik tovább. Az egész történelem során újra és újra ismétlődik egy azon minta, példa elérésére irányuló szándék, törekvés, amelynek köszönhetően a kárpáti-Duna menti-balkáni területek a Közép-Kelet- és Délkelet-Európa más területei paraszti környezetében a háromhelyiséges ház és annak több helyiségből álló változata kifejlődött.