Gyulai Iván - Szakáll Sándor szerk.: Natura Borsodiensis I. (Miskolc, 1986)

VÖRÖS ISTVÁN: A Szerencs-Taktaföldvári későneolit telep állatcsontleletei

a következtetéssel - közvetlen adatok híján - csak a hipotézis talán reália határára érhetünk el. A 11 kiskérődző egyed által termelt életkorcsoportonként kalibrált hasznos húsmenayiség: 34o kg. Sertés : A feltárt teleprészen a sertések osontnennyisége M ge győzik a kiskérődzőekével. A sertésállomány jellemzésére a rendelkezésre állá kevés osteometries, adatból csak az állapítható meg, hogy a Szerencstaktaföldvári sertések közepes testméretünk voltak. A sertósosontok anatómiai megoszlása heterogén. A sertósosontok Kretzoi-módszerrel /KRETZOI 1968./ történő felosztása /3. táblázat/ jól reprezentálja az egyes testréglók akkumulál ódás át a telepen. A legtöbb osont a fej /A/, valamint a "húsosvégtag*

5 /C/ régióból került elő. A helyben történő sertés feldarabolást bizonyító csigolyák és bordák /törzsrégió/B/ egyáltalán nem kerültek elő. Az egyetlen "szárazvégtag" /D/ régióba tartozó csont egy infantilis egyedtől származó metacarpus darab. A fejrégió /A/ csontjai közül az infantilis korcsoportú egyedek maradványai dominálnak. A házi és a vadászott állatok koponya csontjai és mandibulái - ritkán a nyelvcsontok is, melyek teljes fejet, azaz bőrös koponyával való objektumba kerülést jelent - csaknem minden esetben előkerülnek a telepeken. A háziállatok esetében még elfogadható az a magyarázat, hogy mivel az állatokat a telepen /a szarvasmarha esetében bizonyítható, a többieknél egyelőre nem/ ölik le és darabolják fel, a fej csontjainak az előkerülése indokolt. A vadászott állatok esetében azonban az elejtés helyéről hozzák be minden esetben a nyakról eltávolított fejet a telepre, fajra való tekintet nélkül. Előfordul egyes telepeken, hogy a vadászott állat csontjai közül csak a fejrégióhoz tartozók kerülnek elő. Mindezek arra mutatnak, hogy a háziállat-koponyák /fejek/, de különösen a vadászott állatok koponyái fontos szerepet játszottak az őskori népességek vallási életében. A vadászott állatok koponyái egyben vadásztrófeák is voltak. A Szerencs-taktaföldvári sertések közül 6 egyed /42,80 %/ aduitus, 3 egyed /21,46 %/ juvenilis, 4 egyed /28,58/ infantilis és 1 egyed /7,16 %/ neonatus korban került fogyasztásra. Az őskorban megfigyelt tendencia, hogy a fiatal sertések csontmaradványai abszolút dominanciával fordulnak elő, a sertés "húshasznosítása" mellett szól /BÖKÖNYI 1977./ de elgondolkoztató, hogy a neonatus az infantilis és a juvenilis korú állatok jelentősen kisebb mennyiségű fogyasztásra alkalmas húst produkálnak, mint a kifejlett /adultus/ egyedek. Ezzel a táplálkozási szokással gyakorlatilag nem használják ki a "hússertések" adta lehetőségeket. Amiből arra